Arannyal borítalak

Olaj, tükör

Sötétbe mártom, hogy legyél.
Tűnj végtelennek, mint az éjszaka,
hitegesse magát mindenki, pedig
valahol a te napod is felkel.

Zölddel húzlak, hogy élj,
lüktess, mélyüljön veled a szín.
Hitegess, hogy bárki megragadhat.
Ne lehessen nélküled élni.

Fehérrel kenlek, hogy felelj,
az égre, a sirályra, a szemre,
mindre önmagával. Csapj be
mindenkit, és légy átkozott érte.

Arannyal borítalak, hogy áldott
legyél, és megbocsáthass nekem.
Más nincs, és magamnak nem tudok,
pedig nézd: lemenőben a nap.

 
Prokné

Nekik dobáljuk ki a szennyesünket.
A szégyeneinket, bosszúvágyunkat,
de még a bosszúságainkat is.
Akkor jönnek felcsipegetni,
amikor senki sem figyel, de félre is nézünk.
Nyitott ablaknál veszekszünk, megint
a fecskéket etetik, így mondják erre,
mosolyognak, bólintanak. Zokogunk aztán,
de elégedetten hallgatjuk,
ahogy sistereg az udvaron a fű.

Pár nappal később sétálunk egyet
a parton. Mezítláb, bokáig a hűvös vízben
mutogatjuk a gyerekeknek a partfalba vájt lyukakat.
Ahol nem tudnak sírni, bezárják az ablakot,
onnan elköltöznek, válaszoljuk. Kirepül
egy madár, az otthonlévőkre gondolunk. 

Santa Maria

Vitorlát hímezek.
Azt mondják, hiába,
de mit tudnak ezek?
Úton Indiába

vagy másfelé akár,
a kontinensen át.
Más is tévedett már
legalább ekkorát.

Nincsenek titkaim.
Az utolsót éppen
öltöm, és nincs, akin
ennyire nevettem,

mint magamon, látva,
mikor, hol hibáztam.
És tanulok – hátha –,
legalább vidáman

cipelek a partig.
Még az se számít, ha
félútra lekopik.
Majd úgy teszek, mintha.