Mintha fájna

„Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz/

S helyet cserél bennünk a fájdalom”

(Vajda János: Harminc év után)

 

te ne tudnád hogy múlik az idő

minden perc amely elkezdődik

óhatatlanul véget ér

eltelt annyi év nem reméltem hogy

egyszer még találkozunk és kislányosan

elpirulsz én meg kiszáradt torokkal

keresgélem a szavakat sebtiben cserélünk

harminc évet az egész olyan vajdajános

nem tudom mi az de mintha fájna

Őszi kopogások

                           (in memoriam Rékasy Ildikó)

 

berekfürdői utcában ismételgeted

lépteidet hasztalan árnyas kis utca

ahol az eleje ott a vége mégse érsz

a végére soha közeledsz

távolodsz nem tudom közel se távol se

tenyérnyi falevelek hullanak eléd a gesztenyefákról

ősz van  azóta is cipőd kopogásába

diókopogás vegyül gesztenyekopogás

talán Gyuri kopogtat ajtódon visszajött ahonnét

nem szokás visszatérni hogy felolvassa

a legszebb versét amit valaha írt neked

távolodó hangja mint  madárszárny csattogása

egy téli erdőben szél lobogtatja kabátodat

mintha szárnyaidat próbálgatnád és

el is repültél hirtelen tétova mosollyal arcodon

 

Nauszikáa álma

Nem tudod, nem tudhatod,

én sem gondoltam volna, hogy rászánom magam:

elhajóztam Ithakába, viharos volt a tenger,

végighánytam az utat. Poszeidón, a galád

féltékenységből bosszút forralt ellenem,

de célját nem érte el, imbolyogva bár,

partra szálltam végül. Egy öreg pásztor

igazított el, hol találom a házatokat,

megálltam a szövőszék mellett,

és elmondtam Penelopének, amit ugye,

te sose mondanál. Megremegett kezében a szál,

megbántam nyomban igaz voltukban is

aljas szavaimat. Verítéktől lucskosan ébredtem,

és örültem, hogy csak álom volt az egész,

meghagyhattalak neki, hogy megmaradj nekem,

úgy ahogy az övé nem voltál, és nem is leszel soha.

 

Éjszakai vers

nem mindig a kedved szerint

van a kedved ellenére

kaptál egy napot már megint

az időnek nincsen vége

 

ám elillan mint az illat

nehogy azt hidd téged illet

hol van már a tavalyi hó

ami nincs mindig az a jó

 

szeles hideg az éjszaka

nincsen csillag nem süt a hold

sötét van mindenki maga

birkózik a van és a volt

 

ez a tiéd ez a semmi

jöttél veszendőbe menni

élt a remény de most beint

ahol voltál ott vagy megint

 

Nem tudom

 

konspirációnk hűlt helyén

avar zörög a csönd olyan meggyötört

utólag mindegy már melyikünk volt

aki a másikban valamit összetört

 

a lángoló tűz szép lassan elaludt

mindig az történik meg aminek lehet

a szél tovafújja  a hamut

valóban fáj vagy csak színleled

 

két ember szépre jóra alkalom

öröknek látszott mégis vége van

a lúdbörző vizet bámulom és nem tudom

miért is cipeltem ide magam

 

Vers

 

írom vers ahogy jön

és jön is valóban szégyenkezés  nélkül

kiköpte a csönd a fogát

a lánynak aki írta csaptam a szelet akkoriban

nem volt viharos erejű szél csak szoknyalebbentő

de így is a szívéig lehetett látni

Kiköpte a csönd a fogát

ezt a sort lám nem köpte ki elmém

megcsimpaszkodott valahogy

az emlékezet ködös horizontján

úgy tűnik örökre megmaradt nekem

nem úgy mint szép gazdája aki úgy eltűnt

mint Petőfi a ködben

de őt nem  Bem apó várta

csak egy másik fiú

 

Pünkösdi rózsa

 

mint alvadt vérdarabok hevertek

szanaszét a pünkösdi rózsa szirmai

ilyen hamar vége lett a ballagási virágnak

és a túlhajszolt nyárnak

sűrűn sorjázó levelek a szerelmes kiskatonától

tél tavasz nyár egyre fáradtabb mondatok

és jött az ősz leszereltem

mondhatnám leszerepeltem

férjével épp a tévét nézte

szerettem volna nem ott lenni ahol

ott voltam nagyon míg be nem csukódott

mögöttem az ajtó hogy a kopott lépcsőházban

pillanat alatt váljon füstté húsz évem