Felizzik s újra lángol tested csipkebokra
Ha majd megbontom
Ha majd megbontom az álom sűrű nagy falát,
megnyílt tested vakít ott a lebegő ágyon,
ismert tájait mindegyre lassan bejárom:
halálod részletekben mutatja fel magát.
Hullámverte bordáidat mind megszámlálom,
beszélek hosszan hozzád, míg bőröd átszakad,
s szíved sűrű árnyéka a nap elé szalad:
még forró helyére magamat tetoválom.
Útvesztőket rajzolok bőröd tengerére,
virrasztva foltozgatom a szakadt vitorlát.
Rémültem ismerem fel a közelgő formát:
halott arc borul köldököd forrásvizére.
Bár szorul az éj hurka egyre szűkebb körben,
felizzik s újra lángol tested csipkebokra,
soha el nem oltja se csillagok tébolya,
se egy néma, dühös árnyalak vak tükörben.
Dobok hangja veri vörösre az égalját,
kígyótestű mák imbolyog, doboza zörren.
Mint égitested, csak keringek vérkörödben,
ha majd megbontom az álom sűrű nagy falát –
Hangok
Talán mégse jönnek többé, ott maradtak mind
szétszórva Nagykáta környékén s a Balaton-
felvidéken, Tomajon és Budán, a Farkasréten,
a Vérmezőn, a Tabánban, a Moszkva téren,
a Toldy Gimnázium osztálytermében, a Dísz
térnél leszakadó hóesésben, alföldi kolostor
tölgyében futó roppanásban, a Szent Anna-tó
partján, az ártatlan templom tetején, hol egy
augusztusi estén magyar zászló örült a szélnek,
a rendőröktől kapott gumibotütésben, egy Los
Angeles-i padlásszoba újra csomózott kötelében,
San Diego partjánál a sziklákon, Tijuana rohadó
kocsmáiban, a barátot elragadó halálos kanyarban,
halljuk a hangokat, ahogy hívogatnak, ott vannak
a telihold mögötti magasságban, s itt, a villany-
vezetékekből jövő surrogásban, a hó alatti jégbe
zártan, az összes pohárkoccanásban, almaharapásban,
dinnyehasadásban, a fű közül kinövő pipacs
pirosában, az eltékozolt nászban, vékonyka hangok
nyöszörögnek az emlékek porában, tájak s városok
egymásba hatolt morajában, a labirintussá szétjárt
ösvényekben, a homlok mögött áradó erekben,
a doboló dal medrében, a repedésben, kihullt fogak
gyökerében, sírástól tehetetlen remegésben, a
kitörölt verssorokban, sorolom, de mégse tudjuk,
honnan jönnek a hangok, hallgatózunk, s ahogy
az öröklét újra s újra visszatör a testbe, talán
hazajönnek a hangok, mintha csak eltévedtek volna,
ágyunk szélére ülnek, áramlanak az éjjeli szobán, a
táj peremén, hiába hívni, integetni, ha mégse jönnek,
nekünk kell értük menni –
Fiú
Sómarta, szomjas szájú fiúkat dob a partra egy anyaöl
hullámzása, s jönnek utánuk százak és százak a szerelem
forgatókönyve szerint, a víz forgató ereje szerint, hullám
hullám után áramlanak az apátlanok a partra, egy közülük
nézi a holdat, amit már Ádám is látott, járni tanul komoly
léptekkel, nézi a gazdátlan világot, elmozduló tükörképe
kétségekbe hajtja, mert hiába látja, hogy ez itt egy fa, az
pedig egy bokor, ha a madarak madara sose rak lombjukba
fészket, s éneke is csak a foncsor mögül szól őrjítően halkan,
kutatja az éjeket, napok hajszolt fényét, önmagát faló árny,
büntetése okát keresi, kegyelmet kérve tengert ölel a lányok
ölében, anyát, a talányok szerinti enigmatikus rendben,
szeretni akar, de magjában magány szaporul, a lányok ölében
apák ölelését is érzi, ezért a düh, a didergés, tengerszemekbe
bámul, csillagok hullását követi, éhét a hold nem csillapítja,
sem az anyag törvényei, galaktikák érintetlen méhe után vágyik,
egybekarolja a mozgót a mozdulatlannal, az árnyjátékot a
lélek feleselő hangjával, arca felfeszül az ég csöndjére,
gyökeret ereszt lába a föld iszapjába, innen dadog a fiú
lakatlan csillagok felé, ölében kiásott, langyos csontokat
ébresztget, átvérzi anyanyelve szőttesét, bőrére hangokat
tetovál, jajszavakat, verssorokba tördelt imát s káromkodást,
visszatérne a vízbe, hullámba, verésbe, anyja után kiáltozik,
hogy venné ölébe, szeméből kicsüng egy árva sötét árnyéka,
a jelenbe lógó múltak sora, fárad, fogynak arcai, s hogy élni
is lehetne, jut végül eszébe, de ki lenne az, ki feledte a kenyér
ízét, s mégis visszatérni vágyna, és a lányok új fiúkra várnak,
s egy sodródó hajó a partoktól egyre messzebb –
