Orchideák

Carlos Garcia Esquivel venezuelai botanikus emlékére...

Először azt hittem, az a baj, hogy leesett a székről. Kint voltunk, hátul a kertben. Az orchidea-gyűjteménye egész Dél-Amerikában híres. Én is szenvedélyes orchidea-gyűjtő vagyok. Évtizedek óta ismerjük egymást. Egy különleges növényt, új szerzeményt akart megmutatni nekem. Idősen is szép szál ember, mégsem érte el a magasban az aranypettyes, fehér virágokat. Ezért kapaszkodott fel a székre.

Az ő korában az ilyen baleset szinte mindig végzetes. Én tavaly töltöttem be a hetvenet. Séta közben megbotlottam, elestem, eltörtem a karom. Carlos, ha jól tudom, a múlt hónapban lett nyolcvankilenc. Leesett a székről, de mire bármi bajra gondolhattam volna, ő máris futott, mintha évtizedekkel megfiatalodott volna. Mintha az életéért futott volna, és üvöltött.

− Szaladj be a házba! − kiáltotta. − Szaladj! − aztán a kis kerti tó mellett elesett. Akkor vettem észre, hogy vadméhek sűrű felhője rajzik pátriárka-szakállas, szép, nemes feje körül!

Remegő térddel indultam a ház felé. Nem tudtam szaladni, csak botorkáltam. A teraszajtóból visszanéztem: a méhek már egész testét elborították. Utolsó erejével a víz felé vonszolta magát. Ott remélt menedéket a gyilkos támadás elől.

Bent a házban a telefonhoz léptem. Felesége, fia, lánya otthon voltak, mégsem remélhettem tőlük segítséget. Az asszony, fent a hálószobában, már több mint évtizede oxigénpalackok között haldoklik. Láncdohányos volt, elfogyott a tüdeje. Fia, ha tudná, mi történt, az emeleti ablakból nézné közönyösen a jelenetet. Apa és fia életük folyamán fullánkok millióit törték bele egymásba. Egy pszichiátertől azt várná az ember, hogy gyermekeit jó érzékkel nevelje. Neki nem sikerült. Lehet, hogy az ország leghíresebb orchidea-szakértője, azonban polgári, kenyérkereső szakmájában csúnyán megbukott. Fia, lánya kész csődtömeg. Itt élnek az apai házban, egyiküknek sincs családja, nem is volt soha, pedig mindketten több mint ötvenévesek. Gyűlölik az apjukat és az orchideákat.

Hívtam a mentőszolgálatot. Senki nem vette fel. Többször próbálkoztam, sikertelenül. Az utóbbi években minden összeomlott itt nálunk, Venezuelában. Semmi nem működik, már csak saját magunk árnyéka vagyunk. Carlos-szal közös a családorvosunk, őt is felhívtam. Nem volt elérhető. Gyenge hangomon segítségért kiáltottam a nagy házban. Az emeleten a két testvér valamin éppen összeveszett. A férfi bömbölt, a húga sikított. Nincs segítség!

Visszamentem a kertbe, messze a háztól. Óvatosan megközelítettem a tavat. Carlos a hátán lebegett a vízben, a méhek sehol! Hihetetlen ember! Mindent túlél – gondoltam.

− Végem van… − nyöszörögte, mikor föléje hajoltam, és eltakartam előle a napot. Felismerhetetlenségig feldagadt arcában szemei eltűntek.

− Ne hívd őket... nem szeretnek... − nyögte.

− Mit tehetek érted? – kérdeztem beletörődően. − Mit szeretnél…?

− Orchidea szerettem volna lenni… mindig… mennyi mocskot láttam én… az embereket nem lehet meggyógyítani… milyen csúnyák… büdös a lelkük…

− Húzzalak ki a vízből? Megpróbálom…

− Ne! Hagyj! Így jó… a virágaim… az orchideák… Nem kell őket gyógyítani… szépségükben békén kell hagyni őket csupán… Egyetlen emberi bennük a nevük… nincs rá szükségük... nevet mi adunk... kolduljuk a figyelmüket… mindegyiket nevén tudom szólítani… van, amelyiket rólam neveztek el… mintha magamat szólítgatnám… hívnak…

− Kit hívjak?

− Vidd vissza… ne bántsák őket…! Vidd vissza az erdőbe… egyenként hoztam… mind itt vannak… szépen összegyűltünk… mindannyiunknak nevünk van…

Megvonaglott, kettőt hördült, majd teste átfordult, úgy lebegett. Fél évszázada ismertük egymást. Fiatalemberként, betegen léptem be rendelőjébe annak idején. Meggyógyítani nem tudott, de összebarátkoztunk, és megmutatta nekem, megosztotta velem a szépet. Neki és az orchideáknak köszönhetem, hogy elviselhető volt az élet.

Egyetlen növényt vettem magamhoz. Nem ritkaság, semmi különleges. Minden kertben ott van, ha észreveszik. Ennyi maradt nekem Carlosból és a saját életemből. Elég.