Távolságok

 „Egész életem teli volt szeretettel

– és nem vettem észre…”

(Kierkegaard)

3. AZ APA

Most beszéljek a fiamról? Komolyan azt hiszi, hogy még van fiam? Túl vagyok a második infarktuson. Lehet, meg sem érem, hogy kiszabaduljon. Akkor hát hogyan is állíthatnám, hogy van fiam… Talán sosem volt igazán… Ne higgye, hogy bolond vagyok… Börtönben van. Olyan ez, mintha meghalt volna. Esténként ülünk a feleségemmel az étkezőasztalnál, és nézzük egymást. Már beszélgetni sem szoktunk. Nincs mit mondanunk egymásnak. Elvesztettünk mindent. Mindent, ami értelmet adhatott az életünknek…

Nem voltam jó apa. Keveset foglalkoztam vele. Próbáltam, de valahogy nem ment. Mindig maradt közöttünk valami áthághatatlan-áttörhetetlen akadály. Talán, mert nem tudtam legyőzni magamban azt a lelkifurdalást, amit az anyja elvesztése miatt éreztem. Vezekelni akartam. Mintha tudat alatt azzal büntettem volna magam, hogy ha az anyja nem láthatja a gyermeke gyarapodását, fejlődését, és nem élvezheti a vele való együttlétet, akkor nekem sincs jogom. Pláne azok után, ahogyan eldobtam őt magamtól… Pedig Anikó megbocsátott… Tudom, hogy megbocsátott, hisz a halálos ágyán ránk bízta Zoltánt. Ott értettem meg, milyen szeretni valakit… Anikó tekintetéből olyasmi sugárzott akkor, amit sohasem fogok elfelejteni. Valami kimondhatatlanul erős ragaszkodás ahhoz a kis csöppséghez, amelyiket még magához ölelni sem tudott igazán… Látja, roppant igazságtalan az élet. Ezt a gyereket valójában Anikó akarta – neki mégsem telhetett benne öröme. Csak az a néhány óra a műtét után. Meg annak a tudata, hogy a gyermeke túlélte a balesetet. Ezért hálálkodott Istennek. Meg azért könyörgött, hogy Zoltán majd boldogan élhessen. Velem. Aki meg sem érdemeltem…

Tudja, mi a legfájóbb? Hogy nekem a Jóisten minden esélyt megadott egy boldog élethez. De rosszul sáfárkodtam vele. Megkeseredett ember lett belőlem, mert nem tudtam élni a lehetőségekkel. Elrontottam az életemet… És nemcsak az enyémet.

Mert a véletlenre bíztam mindent… Azt mondják, a véletlen olyan pillanat, amikor Isten ránk nyitja a szemét. Az én életem tele volt ilyen pillanatokkal… De ostobán elfordítottam a tekintetem…

Tudja, én műegyetemet végeztem, de a szakmámban szinte alig dolgoztam. Kiemeltek. Pártmunkás lettem. Magam sem értem, hogyan… KISZ-tag voltam ugyan, de csak azért, mert a kollégiumi elhelyezésnek ez nélkülözhetetlen feltétele volt akkoriban. Maga a KISZ különösebben nem érdekelt, ahogy a többieket sem. Jókat buliztunk – ez minden. Persze akadt néhány akkurátus gyerek, aki komolyan vette ezt a bohóckodást, a gyűlésezést, a politikai vitaköröket, de a többség csak szórakozni akart. Lecsengőben volt már a Che Guevara-kultusz álforradalmi hevülete. Inkább a beathez vonzódtunk. Koncertekre jártunk. Kerouac-ot olvastunk, meg Ginsberget… Mégis, amikor utolsó éves voltam az egyetemen, az egyik tanárom ajánlására felvettek a pártba. Emlékszem, a tagfelvételt egy franzstadti kocsmában ünnepeltük meg. Akkor csak az elfogyasztott alkoholmennyiségnek tudtam be, amit ez a tanár a fülembe suttogott: „Csak így érheted el, hogy szabad ember legyél, és ne számon tartott…” Évek múlva értettem meg, hogy mit is jelentett ez a mondat.

Végül – ha közvetve is –, a pártkarriernek köszönhettem Anikót. Ha akkor nem erőszakol be a mozgalomba a témavezető tanárom, valószínűleg soha eszembe nem jut, hogy magam keressem a kapcsolatot a párttal. Így is komoly vihart okoztam a családban. Anyai nagyapám ugyanis gyűlölte a rendszert. Emlékszem, kölyökkoromban gyakran mondogatta: „Tanuld meg, fiam, kétféle ember van, a rendes ember, meg a komonista.” Így mondta: „komonista”. Az ő ellenérzései a negyvenes-ötvenes évekből táplálkoztak. Kuláknak nyilvánították. A nép ellenségének. Bevitték a községházára. Megverték, megalázták. Elvették a földjét, amit két keze munkájával kapart össze. Egyszóval érthető volt, hogy valahányszor találkoztunk ezután, szemrehányásokkal illetett. Én megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ez a párt már nem az a párt, hogy a szocializmus a nép javát szolgálja, de hatástalannak bizonyult minden igyekezetem. Csak azt értem el vele, hogy ritkította a látogatásait, utóbb el is maradt. Csak akkor enyhült meg, mikor 74-ben kizártak a pártból. „Mégiscsak rendes gyerek vagy – mondta. – Ezek a mocskok nem tudták belőled kiirtani az igazságérzetet.” 

De ne szaladjunk ennyire előre… Az egyetem elvégzése után Szalkán kaptam állást. Szalka akkor még község volt, de már a városi rangra emelés küszöbén. Ekkortájt zajlott a fővárosi ipari üzemek vidéki bázisainak kiépítése. Fiatal voltam, ambiciózus. Ötleteim is voltak. Hamar felfigyelt rám a pártalapszervezetünk titkára. Ő ajánlott be a járási elvtársaknak – akkoriban így hangzott a megszólítás. Ma sem tudom, azért javasolt-e, mert valóban használhatónak ítélt a párt szempontjából, vagy inkább megszabadulni akart tőlem, mint szóba jöhető riválisától. Újra gondolva a későbbi történéseket, hajlok arra, hogy inkább az utóbbiról lehetett szó.

Így kerültem a járási pártbizottságra. Agitpropos lettem. Könnyű munka volt, és nekem – aki mindig is viszolyogtam a kötöttségektől –, kifejezetten testhez álló. Jártam a vidéket. Emberekkel ismerkedtem, kapcsolatokat teremtettem – időnként beszámolókat írtam a megyei elvtársak részére. A vidéki utak többnyire fehér asztal mellett végződtek, ebédekkel, vacsorákkal, italozásokkal. Ezek mellett az asztalok mellett pedig sorsok dőltek el. Egyebek közt az enyém is. Keremenden ekkortájt nyugdíjazták a községi párttitkárt. Tudja, ez a ’68-as váltás utáni években volt, amikor valamiféle erjedés kezdődött az országban. A párt felső vezetésében is félreállították a veteránokat, és teret engedtek az ambiciózus fiataloknak. Ekkor jöttek Nyers Rezsőék, meg az új gazdasági mechanizmusnak csúfolt reformkísérlet… Vidéken is félreállították a sok aluliskolázott, legfeljebb levelezős érettségivel rendelkező párt- és közigazgatási vezetőt. Akit lehetett, nyugdíjaztak, akik meg még nem érték el a nyugdíjkorhatárt, „más fontos beosztásba helyezték”. Így mondták ezt akkoriban… Mert a látszatra nagyon adtak az elvtársak.

Látja, a fiamról kérdezett – én meg magamról beszélek. Szóljon, ha untatom… De maga nemigen tudhat ezekről a dolgokról. Hisz még meg se született akkor. Hány éves is? Már bocsánat a kérdésért… Harminc? Nem néz ki annyinak…

A lényeg az, hogy ’71-ben községi párttitkár lettem. A szalkai lakásunkat nem adtuk fel. Egyrészt mert a ’70-es nagy árvíz emléke még erősen élt bennünk. Áradt a Tisza, a Szamos, a Kraszna. Elöntötte a térséget. A mélyen fekvő kis falvak mind áldozatul estek. Emlékszem, napokon, éjszakákon keresztül küzdöttünk a gátakon, de nem tudtuk megállítani az özönvízszerű áradást… Szalka védettebb helyen, magasabb ponton feküdt. Nem sokkal korábban emelték városi rangra. Így – bár Keremenden ajánlottak fel lakást is – úgy döntöttünk, hogy nem költözünk ki. A feleségemnek egyébként is Szalkán volt állása. Tanított az egyik iskolában. Nem szívesen hagyta volna ott egy falusi kisiskoláért. Én meg kijártam Keremendre. Kaptam ott egy kis szolgálati szobát. Ha úgy adódott, úgy hozták a körülmények, akkor ott aludtam. És akkor jött az a lány…

Tudja, én a feleségemmel korábban nagyon jól megvoltam. Diákszerelem volt a miénk. A legtisztább fellángolás. Még az egyetemen kezdődött. Volt egy srác a kollégiumban, aki újságárusítással keresett magának egy kis zsebpénzt. Olykor én is besegítettem neki. A szüleim szerény körülmények közt éltek. Sok támogatást nem tudtak nyújtani. Már azzal is erőn felül teljesítettek, hogy taníttattak… Alkalmanként tehát Esti Hírlapot árusítottam. Egyszer, amikor az utcán és a vendéglőkben nem tudtam eladni a lapot, a maradékot bevittem a közeli főiskolai kollégiumba. Végigkopogtattam a szobákat. Az egyik helyen Éva nyitott ajtót. Kérdeztem, hogy nem akar-e venni egy Esti Hírlapot. Végigmért. „Legközelebb próbálkozz valami ötletesebbel! – jegyezte meg. – Esetleg mondd azt, hogy elkóborolt a tengeri malacod, és láttad, hogy ide szaladt be.” Fölbosszantott. Szóval ez a liba azt hiszi, hogy ismerkedni akarok. Otthagytam. De valahogy nem tudtam kiverni a fejemből. Először olyan iszonyúan undoknak tűnt, hogy még két emelet megmászása után is morogtam magamban, de mire túladtam az újságokon, azt vettem észre, hogy egyre kevésbé érzem ellenszenvesnek. Sőt. Mintha kihívást éreztem volna a szavaiban. Hirtelen elhatározással visszamentem. „Bocs, de nem láttad véletlenül a tengeri malacomat?” – kérdeztem. „De. Épp az előbb kérezkedett be hozzám!”– mondta nevetve, és kitárta az ajtót. „Te aztán gyorsan tanulsz!”– tette hozzá. Hát így kezdődött. Utolsó évesek voltunk, amikor összeházasodtunk. Egy olcsó kis albérletbe költöztünk a Ferencvárosban… Hány éve is ennek? Istenem… Harmincnégy? Harmincöt? Igen, pontosan annyi.

Maguk már mit se tudnak arról a világról… Akkor még összejártak az emberek. A szomszédok esténként kiültek a lépcsőház elé, beszélgettek, meghányták-vetették a világ dolgait… Mekkora szám volt, mikor a harmadikon Szikoráék megvették a tévét. Az egész ház odajárt.

Hihetetlenül szegények voltunk, mégis volt önbizalmunk, elszántságunk, akaratunk. A semmiből építkeztünk. A nulláról indultunk. De talán épp ez volt mindennek az alfája: hogy mindent a saját erőnkből kellett megteremtenünk. Hogy mindenért meg kellett küzdenünk. Nem úgy, mint a mostani fiataloknak, akik a munka fogalmát meg sem ismerik, máris a fenekük alá tolnak egy autót, egy házat… Rosszul szeretjük a gyerekeinket. Leszoktattuk őket a küzdésről, egyúttal arról is, hogy megbecsüljék, amijük van. Válogathatnak. Ha tönkrement valamit? „Nem baj, fiam, veszünk másikat…” Ez egy elkényelmesedett generáció… Már megbocsásson… Nem akartam megbántani… Csak azt próbálom érzékeltetni, hogy mennyire más világ volt az akkori.

Amikor Keremendre kerültem, sok minden megváltozott körülöttem. Egyrészt fontos ember lettem. Ezt akkor kezdtem érezni, mikor a kinevezésemet követő napon a tanácselnök bejelentkezett hozzám vizitre. Ismertük egymást a korábbi évekből, jóravaló, rendes ember volt – kevés önálló gondolattal. Folyton utasításra várt. Persze igazából ehhez szoktatták hozzá. Hiszen akkoriban mindenhez a felettes hatóság engedélye kellett. Hát ő engem is felettes hatóságnak gondolt. Puhatolózni kezdett hát, hogy mire számíthat. „Tudod – mondta a sokadik pohár után – én nem szeretnék a párttal szembe menni. Mégiscsak ti szabjátok meg az irányvonalat…” Nyomban el is vörösödött. Szabadkozni kezdett. „Már úgy értem – motyogta zavartan – hogy mi… Hiszen magam is párttag volnék… De a falu ideológiai vezetője mégiscsak te vagy…” Onnantól kezdve a tudtom nélkül semmit sem csinált. Mert a párt szava szent.

Tudja, akkortájt a tanácselnök, a párttitkár, az orvos és az iskolaigazgató jelentette a községvezetést. Az orvos egy régi vágású öregúr volt – név szerint ismert mindenkit a faluban. Nagy tiszteletnek örvendett. Szerették. Pénzt soha nem fogadott el a betegeitől. Egy kis tojást, kacsát, szalonnát, egy láda almát, effélét nem utasított vissza. De ha semmit sem kapott, az sem volt baj. Hamar összemelegedtem vele. A bizalmába fogadott. Persze akkor még nem tudtam, hogy később bizony megrendelést is teljesít majd… Az iskolaigazgató egy hólyag volt. Nincs rá jobb szó. Egy végtelenül önző és kapzsi fickó. Viszont jó kapcsolatai voltak a járásnál. Vele csak a feltétlenül szükséges mértékben érintkeztem. Hacsak nem volt elkerülhetetlen, tartózkodtam a találkozástól.

A falusiakkal igyekeztem jó kapcsolatot ápolni. Esténként – ha nem utaztam haza Szalkára – gyakran végigsétáltam a főutcán. Megálltam beszélgetni az emberekkel. Kérdezgettem őket a gondjaikról, és próbáltam segíteni, ahol lehetett. Kezdetben nehezen nyíltak meg, bizalmatlanok voltak, de mikor látták, hogy nem csupán udvariasságból érdeklődöm, egyre többször jöttek hozzám maguktól is.

A baj akkor kezdődött, amikor elkezdtem komolyan venni a feladatomat. Azelőtt ugyanis nemigen szembesültem a valós problémákkal: a létező szocializmus eredményeinek látszólagosságával, a teljesíthetetlen tervekkel, a gazdasági visszaélésekkel, az azok elkenésére irányuló elvtársi igyekezettel, a „mi kutyánk kölyke”-effektussal, az túlburjánzó bürokráciával, a mélyülő morális válsággal. Mindig a kozmetikázott jelentések kerültek a kezembe. Ha föl is merült olykor egy s más, a fehér asztal mellett hamar felejtődött. Vagy jött egy telefon a megfelelő szintű elvtárstól… Most azonban a közvetlen tapasztalás állt szemben a sikereket visszhangozó pártpropagandával, és a fejlett szocialista társadalom építését visszhangzó szólamokkal. A hazugságnak ez a méltatlanul alacsony színvonala már szinte fájt. Meggyűlöltem a ködösítést, a mellébeszélést, a sablonszövegelést. A doki volt az egyetlen, akivel megoszthattam a kételyeimet. Egyszer-egyszer, amikor leültünk sakkozni egy üveg vörösbor mellett (nagyon tudott ám játszani), bizony ki-kiakadtam saját tehetetlenségem miatt. Egy este az öreg nem várta meg, hogy befejezzem a morgolódásomat, hanem csöndesen rám pirított: „Ezeket csak nekem mondod el, vagy az elvtársaidnak is?” Majd elővett valahonnan a sufniból egy köteg stencilezett papírt. A kezembe nyomta. „Olvasgasd. Hátha közelebb visznek az igazsághoz.” Szamizdat-anyag volt. Olyan, amilyenről eddig csak a pártértekezleteken hallottam. „Honnan van ez neked?” – kérdeztem hüledezve. „Van – felelte konok egyszerűséggel. – Ne firtasd az eredetét. Csak olvasd figyelmesen. Talán segít eligazodni a magad választotta zsákutcák között.” Hát így lettem észrevétlenül a kételyek foglya. Innentől egyenes út vezetett oda, hogy ’74-ben az egyik megyei pártértekezleten nyilvánosan kérdőre vonjam Aczél elvtársat, aki a párt egyik főideológusának számított. Rövidesen fegyelmi eljárás indult ellenem pártszerűtlen magatartás miatt. Köves, az iskolaigazgató szolgáltatta a muníciót. Hangyaszorgalommal gyűjtötte a terhelő adatokat. S hogy, hogy nem, a szamizdat-anyag is bekerült a vádpontok közé. Akkor még nem értettem, honnan szereztek róla tudomást, hiszen rajtam kívül csak Szemlőhegyi doktor tudott a dologról… És mégis… Most, hogy a Történeti Levéltárból kikértem a rám vonatkozó adatokat, most derült ki számomra – amit persze utóbb sejtettem én –, hogy éveken át megfigyeltek. Olyanok is, akikért a tűzbe mertem volna tenni a kezem. Például ’74 tavaszától a doki is. Ugye milyen ijesztő? Csak most értettem meg igazán a rendszert, amely a félelemre épített. És a gyávaságra. Kihasználták az emberek gyenge pontjait, keményen megszorongatták őket. És mindig találtak jellemtelen vagy sarokba szorítható figurákat. Nyilván Szemlőhegyit is zsarolták valamivel. Meghalt már, sírba vitte a titkát…

De a legborzasztóbb, hogy már az egyetemen is voltak besúgók. Saját csoporttársaim között is akadtak férgek, akik éjszakánként vagy az előadások szüneteiben jelentéseket körmöltek rólunk. A kocsmai beszélgetéseinkről, a bulikról, mindenről. Rólam például azt írta az egyikük: „Bár tagja az egyetemi KISZ-szervezetnek, nem eléggé elkötelezett. Kispolgári attitűdök figyelhetők meg a viselkedésén. Kerüli az elvtárs szó használatát. A kollégium portását például következetesen Szabó úrnak szólítja.”

Ez egy ilyen rendszer volt. És én, aki – végül is nyugodtan mondhatom – párttitkárként körön belülinek számítottam, erről kezdetben mit sem tudtam. Illetve ez így nem igaz. Az éberségre felszólító mondatok most is itt csengenek a fülemben, tehát tudtam én, hogy működik valamiféle kontroll, de álmomban sem gondoltam, hogy ennyire aljas és alattomos.

Arra például mindig figyeltem, hogy telefonon sose mondjak olyat, amivel kompromittálhatnám magam vagy bárkit a környezetemből. A leveleimet is gondosan fogalmaztam. De baráti körben már nem fegyelmeztem magam. Nem számítottam rá, hogy a párt ennyire rajtunk tartja szemét. Márpedig rajtunk tartotta.

Anikóról is tudtak. Persze, hogy tudtak. Csak mi gondoltuk azt, hogy szerelmünket titokban lehet tartani… Anikót Patai Jóska javaslatára vettem magam mellé. A tanárképzőre járt, orosz és gyors-gép szakot végzett. Az adott viszonyok között mindkét szakértelmét hasznosíthattam. Ideális alanynak látszott. Az előző titkárnőtől egyébként is meg akartam válni. Bosszantó alak volt… Amolyan őskövület. Nem bírtam a rigolyáit. Magam mellé vettem hát Anikót, aki megbízható volt, rokonszenves és intelligens.

És hamar megbabonázott. Beleszerettem. Csodálatos időt töltöttünk együtt. Gátlástalan és vak szerelem volt a miénk. Nem ismertünk mértéket, nem ismertünk határokat. Illetve mégis… Egy határt ismertünk: a titkosság határát. Mert nyíltan nem mertük felvállalni a viszonyunkat. Pontosabban én nem mertem fölvállalni. Ma sem tudom, mit védtem, mit féltettem. A házasságomat, ami romokban hevert? A karrieremet, ami egyre kevésbé volt fontos, hisz – ahogy tisztult előttem a kép – mindinkább rádöbbentem a szemfényvesztésre, ennek a Patyomkin-világnak minden arcátlan hazugságára?

Anikó féltett. Érezte, hogy a nyílt konfrontálódással a vesztembe rohanok. De ezt amúgy is tudtam. Egyszerűen elegem lett a hamisságból. (Lehet, hogy épp a saját hamisságom miatt?) Akkor még persze nem tudtam, hogy elveszítem őt is. Pedig így történt. Győzött a makacsság, a konok dac, a hiúság. Szétváltunk. Hagytam elmenni, pedig tudtam, hogy a szíve alatt hordja a gyermekünket. Ezzel a döntéssel, azt hiszem, sohasem tudok majd elszámolni.

„A szerelmi sokszögeknek megvan az a hátrányuk – mondta egyszer Anikó –, hogy az egyik félnek éppen az fáj, ami a másiknak öröm.” Az fáj, ami a másiknak öröm. Azóta is folyton ebbe a mondatba ütközöm.

A Gondviselés azonban azt akarta, hogy – ha Anikót el is taszítottam magamtól – a fiam mellettem nőjön fel. Jött az a rosszemlékű kora áprilisi nap, Anikó halála. A sors egyik pillanatról a másikra átírta az életem, s egy gyermekkel ajándékozott meg… Megváltozott minden. Évával onnantól a békés egymás mellett élés taktikáját alkalmazva kizárólag a jövőnek szenteltünk minden napot. Zoltán lett a szemünk fénye. Éva meglepő átalakuláson ment át: soha többé szemrehányással nem illetett a múlt miatt, és a sajátjaként nevelte Zoltánt. Mindig is szeretett volna gyereket, de egy buta balesetet követő műtéti beavatkozás megfosztotta attól, hogy szülhessen. A sors azonban az ártatlanok pártján áll: Éva gyermeket kapott, Zoltán anyát… Csak Anikó nem kapott semmit…

Évával azelőtt sokat veszekedtünk. Mondhatni mindennaposak voltak az összezördülések. Kicsinyes dolgokon. Olykor minden különösebb ok nélkül. Mert már nem bírtuk elviselni egymás közelségét… De ahogy becsöppent közénk Zoltán, a vitát mintha elvágták volna. Megszűnt az öldöklő harc. Félreértés ne essen: nem szerettünk vissza egymásba. Nem lett jobb a házasságunk. De már nem önmagunk voltunk a fontosak, hanem mindkettőnk számára Zoltán.

Éva nyilván sohasem fogja megbocsátani és elfelejteni, hogy megcsaltam. Nem is várom tőle. Tisztességtelen voltam vele szemben. Ám becsülöm benne, hogy nem hányja a szememre. Tudom, milyen komoly erőfeszítést okozott neki, hogy feldolgozza azt a két évet. De azt is tudom, hogy hálás, amiért mégis mellette maradtam. Néha úgy érzem, nem volt más választásom. Illetve voltaképpen nem is én választottam… Ezzel most nem a felelősségemet akarom elkenni. Ellenkezőleg: ezzel ismerem el, hogy az enyém a legnagyobb felelősség, mert még dönteni is képtelen voltam.

De volt valami, ami erőt adott. A Gondviselésbe vetett hit… Ugye furcsa ez egy volt kommunista káder szájából. Pedig ez az igazság… Annakidején nem konfirmáltam, a szüleim féltették a jövőmet, nem mertek templomba vinni. Nem is jártam. Azóta is csak ritkán. Inkább csak jeles napokon… Nagyapám, régen, ha neheztelt valamiért, mindjárt a szemembe vágta: nem féled az Istent, hogy ezt teszed?  Ma már tudom: Istent nem félni kell, hanem figyelni rá és megérteni…

Sokan vagyunk, akik csak akkor fordultunk Istenhez, amikor már menthetetlenül bajba sodródtunk. Mikor már összecsaptak fölöttünk a hullámok… De sohasem késő. Isten mindenkin segít, aki megérti a szavát. Nekem is segített.

Akkoriban kezdtem írogatni. Rövid történeteket, afféle tárcanovellákat. Néha verset is. Meglepetésemre meg is jelentek jó nevű folyóiratokban. Néhány írásomat antológiákba is beválogatták. Sajnos, korántsem voltam olyan tehetséges, mint amilyennek szerettem volna hinni magam. Egyébként is hamar kiírtam, ami bennem szunnyadt, meg aztán ismét jött valami, ami fontosabbnak tűnt, mint az irodalom. Ez pedig a politika volt.

Az irodalomnak, a szerkesztőségi összejöveteleknek, felolvasó esteknek köszönhetően összeismerkedtem azokkal az írókkal, akik a későbbi ellenzék bázisát adták. Ez a csoport régóta szkeptikusan szemlélte az ország sorsának alakulását, és erős kétkedéssel fogadta a szocializmus megreformálhatóságát. Néhányukkal baráti kapcsolatba kerültem, s a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején egyre többször mutatkoztam olyan rendezvényeken, amiket a rendszert bíráló, kritizáló értelmiségiek szerveztek. Kezdődött a Chartával, folytatódott a lengyel diktatúra bevezetése elleni demonstrációkkal, majd a monori és lakiteleki találkozókkal. ’88 tavaszán az akkor még illegálisan működő MDF teljes vezérkara megjelent a hozzánk közeli Vaján, a Rákóczi-ünnepségen. Csoóri, Csengey, Fekete Gyula. Őket hallva határoztam el, hogy belépek az MDF-be.  

Ősszel már legálisan szerveztük a Fórum helyi szervezetét. Megpezsdült valami. Kezdtem hinni, hogy itt valami nagyszerű dolog van készülőben. Szinte hetente jártam Pestre. Ott voltam a Jurta Színházban. Ott a tüntetéseken. A szép emlékű március 15-én, amikor a Szabadság térre özönlő emberáradatot Csengeyék fogadták, aki – látva a környező utcákban hömpölygő sokaságot, de félve, hogy a program késést szenved, elfeledkezett arról, hogy a mikrofon be van kapcsolva – megkérdezte a mellette álldogálókat: „Kezdjük el, vagy várjunk még?” Mire a tömegből visszaüvöltött egy öblös hang: „Minek tovább várni. Vártunk negyven évig épp eleget!” A sok ezer torokból felszakadó nevetés tette világossá számomra, hogy a régi rend végérvényesen megbukott… Fölemelő pillanatok voltak ezek. Ahogy a Kossuth téri százezres tömeg látványa, vagy este a Dísz téri fáklyás felvonulás. Majd Nagy Imre temetése. Elégtétel a népnek. Elégtétel a forradalomnak. Már csupán annyi hiányzott, a bűnösök bűnhődjenek, s az emberek visszakapják az önrendelkezést. Azt hittem, ez is bekövetkezik… Tévedtem.

„Bűneink önkéntes megbánásával kezdődik az igazi demokrácia” – nem emlékszem már pontosan, ki mondta ezt. Talán Cs. Szabó László. Ma látjuk csak igazán, mennyire igaza volt. Előbb egy tisztulási folyamatnak kell végbemennie, hogy valódi változás köszöntsön ránk. Ám ez a tisztulás elmaradt. Annyi történt csupán, hogy néhányan más mezt öltöttek, átszíneződtek.

Ezeket a hónapokat, éveket a családomtól loptam el. Föláldoztam őket. Pedig Zoltánnak alighanem ekkor lett volna rám leginkább szüksége. De engem lefoglalt a politika. ’90 őszén elindultam az önkormányzati választásokon Kisberekben, ahol ekkortájt egy kisvállalkozást üzemeltettem. Polgármester lettem MDF-támogatással. Vezetési, irányítási tapasztalataim voltak ugyan, de mégsem tudtam igazán, mit vállaltam. Munkatársaimmal éjt nappallá téve dolgoztunk. Szerénytelenség nélkül mondhatom: eredményesen. A következő években a faluba bevezettük a gázt, kerékpárutat, járdát építettünk, felújítottuk a vasútállomást, a postahivatalt, az iskolát. Hozzákezdtünk a víz- és szennyvízellátás fejlesztéséhez. Egyszóval csupa olyan dolgot csináltunk, ami a lakosság komfortérzetét javította. Mégis… Négy év múlva, az újabb megmérettetésen elvéreztem. Hiába az elképesztő mennyiségű beruházás és a személyes ügyekre való odafigyelés, a választóim mindezt nem értékelték. Miért? Mert nem tudták eladni a háztájiban termesztett almájukat, mert a nyakukon maradt a hizlalt sertés, mert sokan elvesztették a munkahelyüket, főként olyanok, akik korábban ingázók voltak, s Pesten vagy más nagyvárosban dolgoztak valamelyik ipari üzemben vagy bányában. Alóluk menthetetlenül kihúzták a talajt az új külföldi tulajdonosok, akik nem azért vették meg a hazai cégeket, mert működtetni akarták volna, hanem csupán az általuk lefedett piacra volt szükségük, az itteni gyárakat pedig bezárták.

Persze ez csak az egyik összetevője volt a kudarcomnak. Az a rész, amit a nagypolitika okozott. De emellett komoly jelentősége volt a bukásomban az újjászerveződő és egyre harciasabb hangot megütő baloldalnak is. Ők – ha ’90-ben valamelyest ki is szorultak a politikai irányításból – a gazdaságban bizony jelentős szektort birtokoltak. Kisberekben például a volt téeszelnök, a főagronómus és a párttitkár vásárolta föl az egykori szövetkezeti tulajdont. Az istállókat, a jószágokat, a földeket, a gépeket. Ők tették rá a kezüket a pályázati pénzekre is. Hűtőházat építettek, húsfeldolgozó üzemet. Így aztán ők adtak munkát is a helybéliek többségének. S ez utóbbi döntőnek bizonyult. No meg a suttogó propaganda. Ezt a szocik már zsigerből csinálják. Évszázados trükk, de még mindig beválik. Ölni ugyanis nemcsak késsel és golyóval lehet, hanem azzal is, ha bemocskolják az embert. S jöttek az elképesztőbbnél elképesztőbb, hazugabbnál hazugabb híresztelések. Az aljasság nem ismer határokat. Akkor kaptam az első infarktusomat. Feladtam. Csömöröm lett. Visszavonultam a politikától.

Illetve néhány hónapig még küszködtem a megyei közgyűlésben. Oda ugyanis – a listán elfoglalt előkelő helyem okán – bejutottam ’94-ben is. De pár hónap után be kellett látnom, ez a szerep sem nekem való. Hamar megtapasztaltam ugyanis: a tehetséget sokan összetévesztik az ambícióval és az önbizalommal. Ezek az évek bizony a felszínre dobták a mocskot is. A kisstílű akarnokok, a sértett ostobák, az ambiciózus karrierlovagok félresöpörték, elnyomták a jó szándékú alattvalókat.

Hamar észrevettem, hogy fölösleges vagyok. Itt ugyanis nem ötletekre volt szükség, nem gondolatokra, véleményekre – pláne nem ellenvéleményekre –, hanem szavazatokra. Márpedig én nem bólogatójánosnak szegődtem. Ennek hangot is adtam az egyik frakcióülésen. Nem arattam osztatlan sikert. S egy idő után azt vettem észre, hogy megfagyott körülöttem a levegő. Időpontot kértem hát a közgyűlés elnökétől, és kibeszéltem magamból a kínjaimat. „Tudod, mi a benyomásom? Hogy egy színjáték részese vagyok, ahol előre le vannak osztva a szerepek, és mindenkinek végszavaznak, csak nekem nem. Tudod, milyen pocsék érzés látni, hogy nincs helyem a szereposztásban? Hogy nincs helyük az elképzeléseimnek? Hogy amikor mégis megszólalok, a rendező rögtön leint, hogy hallgassak, ne rontsam el a többiek játékát… Talán nem veszed rossznéven, ha azt mondom: ebből nem kérek. Nem erre szerződtem…”

Még aznap lemondtam a mandátumomról. Azt reméltem, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb napok következnek. De Isten nem így rendelte. Mikor már-már azt hittem, hogy megtaláltam a lelki békémet, mikor ismét a családomnak szentelhettem volna az életemet, bekövetkezett a tragédia. Zoltán balesete… Azóta romokban hever minden.

A nyitókép forrása a Magyar Nemzeti Levéltár.