(Otthon, 2020. április 12.)

 

– Anyaaaa! Jön már? – fut ki hozzám Via, századszor. 

– Jön, jön, nyugi, nem fogsz csalódni! – nyugtatom izgága Lánykám, századszor. 

– Akkor készülődök, juhéééé! Alig várom!

Bummmm!, csapódik az ajtó Via mögött. Na csak gyorsan-gyorsan, zsupsz, még egy csipesz, zsupsz, na és még egy, gyerünk csak, gyerünk!, sietni kell, mindjárt megérkezik a várva Várt.

– Süti van, Anya? – bukkan fel fél pillanat múlva újra Miss Kóc bukója az ajtórésben.

– Van még métereskalács, ne izgulj!

– És a Papiék? 

– Papi a szénát takarja le, Mami meg még gazol, de lassan itt lesznek már ők is. Futás be átöltözni, én is rögtön követlek, csak beszedem a ruhákat! Ha hagyod... – fordulok vissza a Széllel kokettáló, vad táncot járó száraz ruhákhoz. 

– Anyaaaa! Málnaszörp is lesz? – ordít ki Via. 

– Lesz, lesz, ne aggódj!!! 

– És mikor érkezik meg? – hangzik el százegyedszer.

– Szerintem percek kérdése! – válaszolom százegyedszer.

– Jaaaj, én nem bírok várni!!!! – nyafog Miss Makranc.

– Gyere szépen, légy szíves kapkodd össze a homokozó játékokat! – próbálom elterelni Via figyelmét, hátha gyorsabban telik az idő, míg megérkezik a Vendégünk. Meg hát végül is ő dolga, lenne, ő pakolt szét, nem én!

Bummmm!, az ajtó, nesze neked anyai kérés! Derekamra felkapva a ruháskosarat megfordulok a tengelyem körül, ssssss, csap arcomba a Szél, de jóóó!, földöntúli üdítő érzés, még!, még!, tartom oda magam egyenesen a széllökéseknek, szemlecsukva, élvezem... Na gyerünk, befele! Odabenn hosszúnadrágot, pulcsit húzok, keverek két pohár szörpöt, letörlök egy orvul támadó könnycseppet az arcomról, fene!, kikapok egy-két sört a hűtőből, még egy törlés, tálcára minden!, s jöhet a másik kezembe a métereskalács. Nem lacafacázok, viszem egyben, késestül, mindenestül. Szúnyogháló kirúg, hopp!, egy surranó kis Árnya! Ej ez a Via-Gyerek!, szerencse, hogy nem dobtam le mindent! 

Míg én kifele egyensúlyozok, addig Via a Széllel együtt beviharzik a tető fedte kerti kiülő alá. Látom felszerelkezett, megzabálom! Az Égen esőfelhők hada, semmi kétség, jól vizsgáztak ma az önjelölt időjós hangyák! Mami is érkezik a kertből kapájára támaszkodva, s igen, Papi az ott, Papi halad mögötte a szőlőlugas alatt.

– Via, húzd odébb a popidat, hadd pakoljak le! – intem odébb az én kis RosszCsontomat, mert nanáááá, hogy az asztal közepén trónol, hol is eshetne jobban az ülés?! ÜlééÉÉÉS? Már áll! A mindenit!

– Már itt sem vagyok, megyek távcsövezni! – s lám, az odébbhúzódásból elhúzás lesz, de sebaj!, túlélem.

– És a pulcsi? Anélkül nekem ki ne merészelj menni! – dorgálom Miss Hevest.

– De Anyaaa! – kezdődik a tiltakozás.

– Semmi de Aanyaaa! Öltözni!

– Jaaaj! Tudod milyen vagy Te? – zúgolódik Via.

– Törődő? – kérdem.

– Nem! Ronda makacs! – dobbant a lábával Lánykám.

  Na, végettem aztán toporzékolhat is, én meg „ha-ha-ha”-hahotázok. Azt hiszi, ezzel még hatással van rám? Háááát, nem! Mit nekem dacosan előreszegett Váradi-áll, résnyire összehúzott konok barna szemek, jaj, de szép szemek! Végülis nincs hideg… De megfázhat! És csak szép következetesen, hogy megmaradjon a szülői…, a nem létező szülői tekintély… Mit nekem ökölbe szoruló aprócska kezek, hát nem!, ezt a műsort nem veszem be! Azért sem!

– Ronda makacs, éééén? Legalább volt kitől örökölnöd, Via! Pulcsi! Most! Ne mondjam el még egyszer!

– Na jóóóóó… – adja be a derekát Csemetém, s magára rántva a felsőjét megy Eget kémlelni. 

Közben Anyu és Apu is megérkeznek és fáradtan lehuppannak mellém a padra.

– Sört? – kérdem.

Két bólintás, pssss, bontom a dobozokat, aúúú!, egy szúrás a mellkasomban, hesss!, minden rendben lesz...

– Engem ki ne hagyjatok! Kezdődhet a buliiiii! – vágódik mellém Via. 

– A Világért se! – nevet Mami.

Koccintunk, sütizünk, trécselünk, Via szája be nem áll, csacsog, boldog a Drágám, öröm nézni! 

– Na, látom, Via felkészült a fogadásra! Esernyő, esőkabát, gumicsizma – somolyog Apu.

– Fel! Tisztára be van zsongva! – nevetek.

Nem lehet nem nevetni! Gyönyörködve nézem a Lánykám, ahogy mind a tíz ujját nyalja, már mindene csokis, de szeretem, de szeretem... Majd Miss ÉdesSzájú hirtelen felpattan és kifut a Szélbe, nem véletlenül!

– Gyere, Anyaaa! Virágeső! Segíts elkapni a szirmokat! Szuper játék! 

S lehet ellenállni ilyen invitálásnak? Dehogy lehet! S nem is szabad… Mit nekem fájó szív!, „takaró-alá-bújni-lenne-jó-hangulat”, futok a virágesőbe játszani! Milyen gyönyörű látvány, amint a virágzó meggyfa hófehér szirmai ide-oda röpködnek a Szél hátára kapaszkodva, mint megannyi táltos paripa! És milyen szépséges Viám, ahogy piros pozsgás arcocskával, égnek tárt kezekkel mókázva kergeti a zabolátlan széllovasokat! Nem betörni akarja ám őket!, hogy is vetemedne Via ilyesmire? Sokkal inkább közéjük áll rakoncátlankodni! Na, Anya, gyerünk, uccu, neki, nyihahaaaa!, s már együtt forgunk körbe-körbe, körbe és körbe és körbe…

Mire kitomboljuk magunkat, na jó, csak én, mert Via még bírja szusszal, de AtyaVilág!, még meddig?!, szóval mire véget ér a szirom-party, addigra az első villámok is  akcióba lépnek feldarabolva az Eget. A tyúkudvar elnéptelenedik, Lizi is behúzódik a kutyaházba, de csodák csodájára a dalos madarak Viával együtt tovább csivitelnek. Ki halott már ilyet?

Vius közben talál pár csigát, hát csigázunk, mert hát „olyan cukiiik!”, jaj nekem! Megetetjük őket, „mert hát van elég házi salátánk a kertben”, majd persze a „csiga-biga gyere ki” is szárnyra kap... 

Mit mondjak?, eléggé el vagyok csigázva,  de még versenyt is futunk, kaputól padig, el s vissza, már lóg a nyelvem, is! Kész, ellógok, leülök, glük-glük, pár korty vérfrissítő sör, jól jön! Na meg Via is, jön... Óóó, jaj nekem…

– Anya, hozom a te gumicsizmád is, jó? – ajánlkozik Lánykám.

– Jó! – hagyom jóvá.

Via már ugrik is, uzsgyi!, majd megtorpan, kezecskéit és arcát az Ég felé fordítja.

– De Anyaaaa! Hiszen már megérkezett! Esik! Itt az Eső, végre! Juhééé! Mondtam én, hogy lesz itt ma még mulatás!

Pontosan nem tudom mióta mulatunk esőben, de valamikor a karantén alatt kezdődött, mikor egyszer olyan hirtelen kezdett el hullni az égi manna, hogy esélyünk nem volt bejutni a házba, s kinn rekedtünk. Én futottam be esőkabátokért, s esernyő alatt vittem ki sütit és koccintani valót. Ebből szökött szárba a mára már hagyománnyá vált Eső-buli.

Via kicsit ugra-bugrál, egyet erre, egyet arra, úgy ahogy azt illik, majd bespurizik a piros csizmámért, ami minden túlzás nélkül egy percen belül a lábamra kerül. 

– Na? Mehetünk, Anya? Mami, Papi? - néz ránk csillogó szemekkel Lánykám.

– Menjetek csak, Kislányom, nekünk fáj a lábunk, majd innen nézünk bennetek – noszogatja Anyu. 

Kéz a kézben ballagunk a fűre, dörög, villámlik, esik, de mit nekünk egy kis tavaszi zuhany?

– Anya! Megengeded, hogy levegyem a pulcsim? 

– Minek? – húzom fel a szemöldököm.

– Hogy érezzem! Az esőt a bőrömön. Az olyan jó! 

Jaj, ez a kérlelve hízelgő ragyogó szempár! 

– Hááát, legyen! Felsők le!

Mondanom sem kell, repülnek a pulcsik jobbra, balra, úgy, ahogy az meg van írva! Via kacag, Anya kacag, aúúúú!, Papi kacag, Mami kacag, minden rendben. Majd elcsitulunk, megállunk a placccc közepén. 

– Anyám? – pukedlezik Via.

– Lányom? – hajolok meg. 

– Szabad egy esőtáncra? – fogja meg a kezem Via. 

– Szabad...

S kezdetét veszi a szeretett Anya-Lánya keringő, tá-tá-tá-tám, tá-tám, tá-tám, és pörgés, tá-tá-tá-tám, tá-tám, tá-tám... Csak úgy siklanak a füvön az ütött-kopott gumicsizmák! Közben a Szél is elcsitul, már nem tépázza hajunk, éppen csak barackot nyom fejünk búbjára… Mennyei eső-fű-föld jellegzetes hármas illata terjed a levegőben, bekúszva szívünkbe, lelkünkbe, hmmmm, de finom! Fejünk felett továbbra is zajlik a szemet gyönyörködtető isteni színjáték, mi kell ennél több, mi kell ennél szebb?, s arcunkat, kezünket, mindenünket cirógatják a frissítő esőcseppek.

– Anya, felkapsz? Keringőzünk összebújva? Mint babakoromban? – áll meg előttem Viám hirtelen.

– Mint babakorodban? Persze, hiszen Te mindig az én Babám maradsz, míg Világ a Világ, sőt, még azon is túl… Na hoppá, fel!

– És Anya... Megszorítasz, jó erősen? Hogy érezzem... Hogy szeretsz... Mert jólesik…