– Jó napot! Idi Ottó nyomozó vagyok. Feltennék pár kérdést Szegény Jónás eltűnésével kapcsolatban. – A nyomozó ceruzát és noteszt vett elő, majd kezet nyújtott a családfőnek. A nappaliban jelen volt még egy húsz év körüli fiú és egy hasonló korú lány. Ölükben összefont karral ültek a helyiség közepén elhelyezkedő vajszínű kanapén.

– Üdvözlöm. Jó János vagyok. Én lettem volna a leendő após, ha… – elcsuklott a hangja – ha nem halt volna meg a vőlegény.

– Mivel az urat csupán két napja nem találjuk, egyáltalán nem biztos, hogy meghalt. Egyelőre csak eltűnt személyként kezeljük.

– Hát persze, hiszen lehet, hogy még életben van.

– Nos, igen. – A nyomozó habozott. – Pontosan ezt mondtam én is.

János a nyomozó szavai hallatán idegesen forgatta körbe a szemét a helyiségen. Ottó apró izzadságcseppeket is felfedezett a férfi homlokán. Valóban elég meleg lehet itt, gondolta, habár neki tökéletesen megfelelt a benti klíma.

– Na de térjünk a tárgyra. – Megköszörülte a torkát. – Megmondaná, hol látta utoljára Szegény Jónást?

– A kukoricásban – vágta rá János rögtön, majd egy pillanatig zavarodottan a semmibe nézett. Aztán megrázta a fejét, és gyorsan hozzátette. – Mármint itt, a házban. Hol máshol láttam volna? – ezen kicsit el is nevette magát.

Ottó nem értette, hogy mi olyan vicces a kijelentésen, de nem akart illetlen lenni a férfival szemben, ezért ő is megeresztett egy halvány mosolyt. Egy dolog viszont nem hagyta nyugodni, és ezt szóvá is tette.

– Az előbb, mintha valamilyen kukoricást említett volna.

A férfi a zakójából zsebkendőt vett elő, és megtörölte a mostanra már vastag izzadságréteggel borított homlokát.

– Azt mondtam volna? Aa… az csak nyelvbotlás volt. A házat akartam mondani – magyarázta, miközben szüntelenül törölgette a homlokát, és kicsit meg is görnyedt a teste.

Idi Ottó nem értette, hogyan mondhatja valaki véletlenül a „kukoricás” szót a „ház” helyett, de végül úgy döntött, hogy ezt nem az ő tisztje megítélni. Inkább a kanapén ülők felé fordult.

– És maguk? Bemutatkoznának, és elmondanák, mikor látták utoljára a vőlegényt, kérem?

A fiú szólalt meg először.

– Én Jó Jancsi vagyok. Én lennék a sógor, ha nem halt volna meg szegény Jónás…, és ha összeházasodott volna a húgommal.

– És mikor látta utoljára az eltűnt személyt? – Az utolsó két szót kihangsúlyozta, hogy jelezze, Szegény Jónás nem biztos, hogy meghalt. Szinte még be sem fejezte a mondatot, ez a Jancsi máris azonnal válaszolt.

– Itt, a házban.

– Hogy?

– A házban, nem hallja?

– De persze, hallom. – Ottó értetlenül ráncolta össze a szemöldökét. – Csak az én kérdésem az időpontra irányult nem a helyszínre…. Ezért használtam a mikor szót – magyarázta.

– Ja. – Jancsi sápadt arccal, mereven ült a kanapén. – Akkor miért nem azt mondta? – kérdezte méreggel átitatott hangon.

– Azt mondtam – mondta türelmesen a nyomozó.

– Jól van akkor. – Idegesen felállt, és kiment a nappaliból.

Idi Ottó nem tudta, mit tegyen ebben a helyzetben. Végül a kanapén maradt egyetlen személyre, a menyasszonyra nézett.

– Nyilván ön ismerte legjobban Jónást – mondta. – Nem tudja, hogy miért tűnhetett el?

– Megkérdezhetem hány nap után tekintik halottnak?

– Miért érdekli ez ennyire magát?

– Csak kíváncsi vagyok.

– Az itteni törvények alapján három nap után már halottnak kell nyilvánítanunk az eltűnt személyeket – a nyomozó nem akarta ennyire lehangolni a menyasszonyt ezért gyorsan folytatta –, de tudnia kell, hogy mindez csupán formalitás.

– Persze, persze. – A menyasszony zavartan elmosolyodott, és gépiesen kifújta a levegőt. – Akkor remélem, megtalálják a holttestet egy napon belül.

A nyomozó gondolkozott azon, hogy ezúttal is javítsa-e ki a tanút, de végül úgy döntött, nem fogja ezzel is húzni az időt. Inkább a tárgyra tért.

– Maga mint a menyasszony, nem tudja, hogy hova mehetett Jónás?

– Hát az biztos, hogy nem a kukoricásban van – vágta rá rögtön a menyasszony, és élesen felhúzta a szája szélét –, hiszen utoljára én is a házban láttam – ezen a menyasszony zavartan el is nevette magát. Az apa – Jó János – és az időközben visszajött sógor – Jó Jancsi – a menyasszonyra meredtek, majd rövid idő után ők is nevetésben törtek ki.

A nyomozó csak nézett egyik hahotázó alakról a másikra. Nem igazán értette mi történik, de nem akart kilógni a sorból, ezért ő is elnevette magát. Így röhögtek nagyjából fél percig, majd a menyasszony hirtelen elkomolyodott, és azt kérdezte:

– A vőlegényem végrendeletét csak a hivatalos halála után kapjuk meg?

– Igen – mondta a nyomozó, amikor végre abbahagyták a nevetést. Ez a nő nagyon alapos, állapította meg. Mindenre gondol, még a végrendeletre is.

– És akkor holnap letelik a három nap, és meg is kapjuk azt, ami a végrendeletben van?

– Így van – bólintott a nyomozó. – De ha lehet, inkább maradjunk a tárgynál, ami az eltűnés. Tehát maga hol volt Szegény Jónás eltűnésekor? – Amikor a menyasszony nem válaszolt rögtön, a nyomozó hozzátette. – Sajnálom, de ezt muszáj megkérdeznem a papírmunka miatt – ceruzájával a noteszére koppintott. – Ha rajtam múlna, nem jutna eszembe ilyen kérdést feltenni. Nos, hol volt?

A menyasszony először az apjára, majd a testvérére nézett, mire azok gyorsan megrázták a fejüket. Idi Ottó nyomozó nem tudta mire vélni ezt a mozdulatsort, de úgy gondolta, biztosan lényegtelen az ügy szempontjából.

– Sajnos nem emlékszem – mondta végül fahangon a menyasszony.

– Rendben, semmi gond – mosolygott a nyomozó. – Úgysem fontos. Nos, akkor azt hiszem, meg is volnánk. Ha bármit megtudok az üggyel kapcsolatban, akkor értesítem magukat. De biztosíthatom önöket, hogy a vőlegény életben van.

– Talán igen, talán nem – vonta meg a vállát szórakozottan Jó János.

– Viszontlátásra.

– Kikísérem.

Amikor kimentek a házból, a nyomozó orrát émelyítő bűz csapta meg.

– Maga is érzi ezt a szagot? – kérdezte.

János felkapta a fejét.

– Hogy mi? Milyen szagot?

– A bűzt.

– Ja, a bűzt. – A leendő após felnevetett. – Persze, hogy érzem.

– Mintha a kukoricás felől jönne. Nem tudja, mi lehet ez?

Jó János egy ideig nem szólalt meg, csak ide-oda nézelődött.

– Hát az a szag, tudja….

– Feltételezem, hogy penész.

– Igen, a penész az oka. Ugyanis penészesek a kukoricák.

– Értem, akkor jól gondoltam.

– Jól bizony.

A nyomozó beszállt a kocsijába.

– Jó utat! – intett neki János.

Idi Ottó már épp indult volna, amikor furcsa érzése támadt. Mintha megfeledkezett volna valamiről. De miről is? Ott motoszkált az agyában a megoldás, csak nem tudta kibogozni. Elgondolkodott, megtapogatta a zsebeit. Aztán pár másodperc múlva a homlokára csapott a felismeréstől. Utólag már olyan egyértelmű volt, hogy mit felejtett el.

– Elnézést, uram – szólt a befelé igyekvő após után, aki most megfordult az ajtóban.

– Igen?

– Kérem, hozza már ki a noteszemet! Azt hiszem, a házban felejtettem.