Kimentem a közös konyhába egy kis kávéért, ott találkoztam Szilvivel az anyagbeszerzésről.

– Jó reggelt!

– Neked is jó reggelt!

– Hallottad, hogy felvettek valakit a logisztikai projekt menedzseri állásra? – és már kezdődött is a pletyka.

– Nem, nem hallottam. Úgy tudtam, nehezen találnak rá kvalifikált jelöltet.

– Így is volt. Azt mondják, sokakat kiszórtak, de aztán mégis megakadt a szemük valakin, akit egy fejvadász cég ajánlott.

– Pedig a főnök unokaöccsének a feleségének a barátnője is jelentkezett, de nem vették fel. Elutasították azzal, hogy nincs benne elég kezdeményezőkészség – csak hogy szolgáltassak én is egy kis adalékot a történethez.

– Pedig ha már a protekcióst sem veszik fel, akkor kit? – mondta Szilvi nagyot sóhajtva.

– Hamarosan meglátjuk. Na, megyek az asztalomhoz. Később találkozunk. Szia!

– Szia!

Teltek az órák. Rendkívüli erőbedobással töltögettem a rubrikákat a táblázatkezelőben, amikor a szemem sarkából hirtelen megpillantottam. Nem láttam jól, csak elsuhant mellettem. Humán Ildi kalauzolta és magyarázgatott neki valamit. Alacsony termet, szűk pulóver, oldalra fésült sötét haj, bajusz. Hosszan, hunyorogva bámultam utána és néztem, ahogy távolodik az asztalok között.

– Mi a …? Láttad? – böktem meg a szomszéd bokszban ülő főnökömet.

– Hogy?

– Láttad azt a pasast?

– Nem én – és zavartan meredt tovább a képernyőjére.

– Na, de most tényleg! – erőszakoskodtam. – Anna! Nem tudod ki volt az a férfi?

– Nem.

Tudtam, hogy Anna benne volt a felvételiztető bizottságban, ezért úgy gondoltam, mégiscsak tudnia kell valamit. Ezt sejtette az is, hogy csak húzkodta a képernyőn az egér kurzort, de valójában nem csinált semmit.

– Anna, szerintem az az ember ott Hitler volt! – böktem ki egyenesen. Mélyen belehajolt az asztalfiókjába, hogy ne kelljen szemkontaktust létesítenie velem.

– Á, nem! Az nem lehet – mondta minden meggyőződés nélkül.

– De komolyan! Láttam! Itt mentek el az előbb az Ildivel.

– Melyik Hitler?

– Hogy-hogy melyik? Az Adolf!

– Hülyeségeket beszélsz! Még hogy Hitler? – grimaszolt.

– Igen!

– Jó, oké, lehet.

– Micsoda? De hát hogyan? – kérdeztem elképedve.

– Őt vettük fel az állásra.

– Na ne mondd! Hitlert? – mondtam a lehető legszarkasztikusabb éllel a hangomba, hogy a félháborodásomhoz kétség se férhessen.

– Igen – és még mindig nem nézett rám. Fogta a vizes palackját, elment a tartályhoz, teletöltötte. Én közben összefont karral vártam a magyarázatot, mire ő elkezdte az ablakban lévő virágokat locsolni.

– Pont Hitlert? – kérdeztem. – Igaz, hogy a történelem nem tartozik az érdeklődési körödbe, de azért mégiscsak...

– Tudom! – fordult végre felém. – Nézd, először is ez a bizottság döntése volt, nem az enyém.

– De hát tagja vagy a bizottságnak!

– Másodszor – suhant el elegánsan az előző megjegyzésem felett – ő volt a legalkalmasabb jelentkező a pozícióra; van tapasztalata, van neve – számolt az ujján. – És megtudtuk, hogy a konkurencia felvette Dzsingisz kánt! Tudod mit jelent ez? Hamarosan lehúzhatjuk a rolót, ha nem tudunk valami újat felmutatni.

– De hát ő egy tömeggyilkos.

– Vagy – emelte fel a hangsúlyt – hívhatod csapatjátékosnak. Amúgy is, az régen volt. Már egyáltalán nem ugyanaz az ember, ezt az interjún is kifejtette. És létezik olyan, hogy megbocsátás,  nem igaz? Talán te is gyakorolhatnád néha – nézett rám szúrós tekintettel. Ami azt illeti, éppen te tűnsz úgy, mint aki egyáltalán nem tartja szem előtt a cég érdekeit. Ezt nevezed te együttműködésnek, máris fúrni az új munkatársat? Keresünk is mindjárt neked egy jó kis kurzust, ahol segítenek jobban elsajátítani a csapatszellem lényegét. Csütörtök 10?

Hirtelen válaszolni sem tudtam a meglepetéstől.

– Akkor beírlak 10-re. Az ötös épületben lesz. Aztán majd a pénteki meetingen beszámolsz róla, hogy mit tanultál és hogyan tudod ezt hasznosítani a cég életében.