Jelige: Lencse – Bélteky feltámad

Egész jó kedvem kerekedett mire végeztem a karácsonyi bevásárókörút utolsó állomásával is. Megvettem a fiamnak az áhított mikroszkópot. Izgatottan, az örömtől szinte a kezeimet dörzsölve értem haza, elképzelve, hogy fog majd örülni neki. Visszagondolva, gyerekkoromban sokmindenről hajlandó lettem volna lemondani egy hasonló szerkentyűért cserébe.

Vacsora után a szokásos filmnézés helyett az iróasztalomhoz telepedtem, arra gondolván, jobb előre felkészülni, nehogy karácsonyeste kelljen majd ügyetlenkedni a szerkezet összeállításával. Egy jó félórát bíbelődtem, és a kis mikroszkóp végül bevetésre készen állt. Azt hiszem, a helyemben bárki más is ki akarta volna próbálni a készüléket. Én egy az asztallapra tévedt apró rovart pécéztem ki magamnak, óvatosan felemeltem és a nagyítólencse alá helyeztem.

Egyáltalán nem csalódtam, hiszen várakozásaimnak megfelelően lenyűgöző látványban volt részem. Egy egészen emberi ábrázatú furcsa lényt pillantottam meg. El sem tudtam volna képzelni, hogy létezhet rovar ilyen fizimiskával. A felfedezés örömére egy újabb pohárka száraz vörösbort töltöttem, majd visszatértem a vizsgálati alany további tanulmányozásához. Kicsit meglepve vettem tudomásul, hogy a parányi ízeltlábú nem mozdult el a helyéről, mitöbb úgy tűnt, mintha egyenesen rám meredne. Ekkor hallottam meg azt távoli, ám mégis oly kellemetlenül ismerős hangot.

– Mit bámulsz, Kovács?

Ijedten kaptam félre a fejem, ám meggyőződve arról, hogy a szobában rajtam kívül nincs senki, arra az álláspontra jutottam, talán az izgatottságtól az érzékeim tréfáltak meg. Amint azonban ismét belenéztem a mikroszkópba, a rovar minden kétséget kizáróan felém fordult és ismét megszólalt.

– Igen, Kovács, hozzád beszélek. Fiam, te nem változtál semmit, húsz éve is pont ilyen hülye voltál.

Szinte elviselhetetlen volt a felismerés, a furcsa ábrázatú teremtmény egykori osztályfőnököm, Bélteky tanár úr hangján beszélt hozzám. Bélteky amúgy közutálatnak örvendett, a diákok rettegtek tőle a biológia óráin várható atrocitások miatt.

– Ilyen, nincs. - motyogtam. – Tanár Úr?

– Édes fiam, szedd össze magad és ne vágj ilyen ostoba arcot! Igen, én vagyok. Két éve volt a temetésem, megjegyzem senki sem volt ott az utolsó osztályomból, akkor költöztem át ennek a rovarnak a vázába. Az már csak a balszerencse számlájára írható, hogy pont az íróasztalodon kötöttem ki. Mindenesetre szép, hogy egyáltalán van íróasztalod. Őszintén szólva nem néztem ki belőled.

Kicsit kezdett idegesíteni Bélteky stílusa, rovarként még csípősebb megjegyzéseket tett mint fénykorában osztályfőnökként. Szerencsére eszembe jutott, hogy erőfölényben vagyok, ha úgy tetszik hüvelykujjam egy csavarómozdulatával örökre elhalgattathatom. Ráadásul nem mindennapi csoda tanúja voltam. Kíváncsiságom a bosszússágom fölé kerekedett.

– Na, és milyen bogárnak lenni, Tanár Úr? – kérdeztem szemtelenül.

– Kovács, téged tényleg meg kellett volna húzni. Még most sem tudod megjegyezni, hogy nem minden rovar bogár?

– Ne leckéztessen már engem! – fakadtam ki dühösen. – Jogtanácsos vagyok és családapa. Hagyjon békét nekem a tudálékos meghatározásaival.

Bélteky kajánul nézett rám, mintha még az egyik szemöldökét is felhúzta volna. Annyira felidegesített, hogy ismét töltöttem magamnak.

– Hogy milyen rovarnak lenni? Mondhatom, elég jól megvagyok. Igaz, kezek híján némiképp ügyetlenebb lettem, ugyanakkor rendkívül erősnek érzem magam és mindeféle kis nyílásba és hasadékba be tudok férkőzni. De a legjobb az egészben, ha kedvem támad, akár a plafonra is fel tudok mászni és megtapadva a magasban fejjel lefelé elmélkedni. Ezenkívül nincs sok különbség, most is kerülöm a zsíros ételeket, és a nappalitokban az asztalterítőn megbújva esténként megnézem a híradót. Az egyetlen amit bánok, hogy az olvasásról le kellett mondanom. Túlságosan nagyok a betűk és amúgyis kockázatos egy összecsapodó könyv lapjai között szétkenődni. Kárpótlásként viszont rákaptam a vérszívásra. Hidd el Kovács, jobb mint a cigaretta!

– Undorító! – hebegtem a felháborodástól, illetve a felzaklatott idegállapotomban elfogyasztott bortól. Elhatároztam, véget vetek ennek a diskurzusnak, egyszer és mindenkorra elszámolok Béltekyvel a múlt és a ma este sérelmeiért egyaránt. A mikroszkóp lencséje felé nyúltam, ám az idegesség és az időközben kissé bizonytalanná vált mozgásom miatt elhibáztam. Véletlenül feldöntöttem a szerkezetet. Egy darabig próbáltam a parányi rovart az asztallapon keresgélni, ám Bélteky valahová felszívódott. Engem pedig a megpróbáltatásoktól és a kudarctól olyan ólmos fáradtság fogott el, hogy az íróasztalra dőlve elszunnyadtam.

Valamikor hajnaltájban riadtam fel és miközben magamhoz térve felidéztem az esti eseményeket, arra a következtetésre jutottam, hogy álmodtam az egészet.

Csak az a lüktető vörös folt ne éktelenkedne a karomon!