Jelige: Indulás – Reggeli hajsza

Tegnap minden érintettnek vázoltam a ma reggeli terveimet. Miszerint szeretnék mindenkit az ajtón kívül tudni egy óra alatt. Az egész család felkacagott. Legyintettek. – egy óra? Mit akarok én csinálni még, reggeli után? Feltalálni a rák gyógyszerét? Elengedtem az eme, és ehhez hasonló megjegyzéseket az idegességtől bevörösödött fülem mellett, csendre intettem az öntelt brigádot.  Majd neki láttam  a részletek, kitételek, és elvárások lajstromba vételéhez.

1. A házban rendet kell hagyni.

Szúrós szemmel néztem végig az érintetteken, hosszabb ideig időzve a család férfi tagjain. Bele értve a macskát is.

2. Senki sem felejthet itthon semmit. Se iskolatáskát, se pénztárcát, se kabátod, sőt még a testnevelés cuccot sem.

A példákat úgy válogattam össze, hogy mindenki felelősnek érezze magát, e pont végrehajtásában. Sikerült is. A hallgatóság zavartan fixírozta a szőnyeg sarkait.

3. Mindenkinek reggelizni kell.

Nem történt semmi szemmel látható reakció. Úgyhogy hozzáfűztem: Ülve! Halk morajlás zúgott végig közönségemen, majd dacos tekintetüket rám emelve gúnyosan elmosolyodtak. Meg mernék rá esküdni, hogy még egy „ na persze” is megütötte a fülemet, de extrém mivoltából kiindulva, lehet csak a képzeletem játszott velem.

Miután befejeztem a részletek felvázolását, nyomatékosítottam az esemény jelentőségét, majd engedélyt adtam a távozásra. Az est hátralévő része csendesen telt. Mármint nekem. A gyerekek kínosan egymásra tekingetve keselyű szerűen köröztek körülöttem, a férjemhez vonulva felváltva suttogni. Csak a válaszokat hallottam. – nem, nem lehet! – nincs alkudozás! – olyan nincs hogy nem reggelizel! – nem, nem lehet az iskolatáskát az iskolában hagyni. Majd egy ideig csend lett, végül kissé emelkedett hangszínen – igen, minden reggel ez lesz, majd megszokjátok. Ez után összecsapta könyvét, jó éjszakát kívánt, és elment lefeküdni. Pár perccel később én is az ágyba dugtam a csüngő orrú csapatot, egy jó éjt puszi társaságban, hogy oldjam a feszültéséget. Kaptam is vissza három jobb hangulatú jóéjtanyaát.

Reggel az óra, hat előtt tíz perccel csörgött, hagyva nekem időt, hogy a stopperóra indítása előtt, felébresszek mindenkit. Szemem kipattant. Pulzusom felszökött. Én meg neki ugrottam a feladatnak. Először kedvesen megráztam a férjemet. Majd egyesével besurrantam az összes gyerek szobájába, felkapcsoltam a villanyt, és szerető szavakkal arra bíztattam őket, hogy most azonnal kelljenek fel. Hat előtt hét perccel, még nem hallottam éber hangokat sehonnan. Számítva egy ilyen kezdésre tegnap lefekvés előtt, letöltöttem egy hajókürt nevű alkalmazást. Így hát felvettem telefonom hangszóróját maximumra, és megnyomtam az alkalmazásban található egyetlen gombot. A hatás nem maradt el. Az összes gyerekszoba ajtaja kicsapódott, és csak sorakoztak ki rajta a csengő fülű tinédzserek. Fülig érő mosollyal üdvözöltem őket, kifejezve örömömet hogy végre elő bírtak támolyogni, majd közöltem, hogy mindenkinek van negyven perce, hogy felöltözzön és összepakoljon. Hat óra negyvenkor mindenkit a reggeliző asztalnál akarok látni. Maguk elé motyogva visszasorakoztak barlangjaikba, én pedig izgatottan neki vágtam a saját feladataimhoz. Az elkészült férjemmel az ajtófélfánál találkoztunk. Határozottan, mint két szövetséges tábornok egymásra biccentettünk, majd tovább meneteltünk.

Hat óra harmincöt perckor, lassan de láthatólag összekészülve letámolyogtak a konyhába álmosságtól bedagadt szemű gyermekeim, és az apjuk szúrós tekintetének köszönhetően nem túl természetes mosolyt erőltettek az arcukra. A férjem gyakorlott mozdulatokkal rántottát, és narancslevet pakolt mindenki elé, és ő is leült kávéjával. Én, mint a projekt stratégiai vezetője, kikérdeztem mindenkit, hogy megágyalt e, elpakolta e, a szennyes ruhákat, és rendet rakott e, a szobájában. Kissé ingerült igenek után, jeleztem, hogy ezek ellenőrzésére este kerül sor. De ha esetleg nem sikerültek volna, holnap fel tudunk kelni hamarabb is. Hirtelen mindegyik szemforgató tizenéves befejezte a reggelijét, és különböző indokokkal felcaplattak szobájukba. Miközben összerámoltam a reggeli maradékát, anyai szerető kiabálással figyelmeztettem mindenkit, hogy tíz perc múlva indulunk. Elöntött az elégedettség, lehet sikerül. Lehet tényleg sikerül, az, ami első gyerekünk megszületése óta egyszer sem sikerült. Egy óra alatt elhagyni a házat.

Hét óra nulla, nulla. Nyílik a garázskapú. Minden gyerek a helyén. Indulunk. Félúton, előre szólt legkisebbik gyermekem, hogy szüksége lenne némi zsebpénzre. Bal kezemmel már nyúltam is a táskám után, miközben igenlően pillantottam hátra, amikor rádöbbentem, hogy otthon hagytam a táskámat.