Jelige: SpiriSüni – Tipikus nyaralás

Későre járt már. Az ablakon át beszűrődő csillagok fénye világított be a kis hotelszobába, amit hétvégére béreltünk ki a családommal. A bőröndjeinkkel és a kézitáskákkal bevackolva magunkat az odúba, letelepedtünk: ki-ki a maga számára legszimpatikusabb részre. A testvérem első és legfontosabb dolga volt bevetnie magát a fotelba. Onnan váltogatta lelkesen az adásokat… vagyis próbálta volna… a „Mikrobinak” csúfolt katódsugárcsöves doboz képernyőminősége ugyanis inkább hasonlított egy felbőszült hangyabolyra, mintsem rendes TV adásra. Anyum próbált neki higgadt fejjel tanácsokat adni az antennát rángatva, hátha valami varázsütésre kitisztul a kép. Édesapum az újságja mögül „felettébb lelkesen” nyugtázta ezt egy vállrándítással. Eközben én az egész kényelmesnek mondható ágyamon feküdtem és csak néztem őket. A kiskutyámat simogattam éppen, aki úgy döntött csatlakozik a vizslatáshoz, miközben türelmetlenül vártam, hogy kapcsoljon már be a laptopom. Hát igen… így fest egy tipikus idilli nyári este nálunk.

Apukám a harmadik cikk átolvasása után döntött úgy, hogy elege lesz a repkedő szúnyogokból és a tettek mezejére lép. Egy törülközővel a kezében tért vissza a szobába. Bőszen legyintgetett jobbra-balra, de egyet sem sikerült eltalálnia, csak fölzargatni őket a plafonra. Láthatóan remekül érezték magukat ott. Nem igen volt kedvük arrébb fáradni egy centit sem, hiszen sejtették „Ott aztán feléjük nem vetemedhet a végzet pallosa”. A nővéremmel cinkos pillantásokat vetettük egymásra…feltehetően ugyanerre gondoltunk a különleges telepátiánknak hála.

A helyiség kialakításának köszönhetően a mennyezet közepéről lelógó csillár takarta a szürkén körvonalazódó tűzjelző sziluettjét. Így felettébb meglepő volt, mikor hirtelen fülsüketítő szirénahang lepte be az egész szállodát. Testvérem, - aki az éppen lejátszási listán szóló zenéjét hallgatta -fülhallgatóját feltéve énekelt, mit sem érzékelve az egész jelenségből. Anyum viszont annál inkább. Szinte a salátát is kiejtette a kezéből ijedtében, amit az esti filmhez készített a konyhában. Én soha nem voltam egy ijedős típus, - mondhatni horrorfilmeken nevelkedtem – így nem igen tulajdonítottam nagy jelentőséget a zajnak munka közben. Egészen addig, még egyre közeledő rohanó léptek meg nem torpantak az ajtó előtt és gazdájuk be nem rontott zihálva a szobánkba. A szállodatulajdonos. Képzelem mit gondolhatott…illetve láthatott. Mellette egy nő, aki éppen a fotel alól próbálja kicsalogatni halálra rémült kiskedvencét - eddig nem sok sikerrel. Feljebb pillantva egy középkorú férfi, amint hálóingjében az ágyon állva próbálja azt a vackot kikapcsolásra bírni, nyakában a már említett törülközővel jéggé dermedve. Másik oldalán 24 éves forma fiatal, amint teli torokból üvölti a Linkin Park legújabb számát lelkesen táncolva annak ritmusára. Egészen addig még össze nem akadt a tekintetük …és vele szemben: Én zártam a sort. Aki az ágyon hasalva mosolyog, számítógépével a kezében és próbálja kifürkészni mi is cikázhat éppen a fejében:

– Jó estét kívánok! Miben segíthetek?

– Maguknál van a tűz?

– Tűz? Dehogy. Csak egy kis éjjeli szúnyogvadászatot tartottunk, aztán véletlen folytán bekapcsolódott a riasztó…Elnézésüket kérjük.

– Akkor hívom is a tűzoltókat a téves riasztás miatt.

– Köszönjük…de várjon…nem tudna esetleg valami praktikumot mondani ellenük? Nem igen akarnak leszállni, hogy elfoghassuk őket.

– Ezek speciális moszkítók, nem csípnek. Ha békén hagyják őket, reggelre leesnek majd onnan.

– Ezt igazán örömmel hallom. További Jó éjszakát!

Amint nagyot sóhajtva lassan becsukta az ajtót, mindenki feleszmélt dermedtségéből. Bár én inkább a hangosan kitörő nevetésem próbáltam visszafogni. Hiába is tagadnánk – Mi vidékiek – mindig is egy spéci kis família maradunk. Akiket öröm elszállásolni, akár csak két éjszakára is.