Jelige: Pandémia 2020 – Napi jócselekedet
Az elmúlt két hétben önként vállalt karanténban voltam, ugyanis Sára lányom éppen tizennégy napja érkezett haza Szerbiából. Kicsit meglepődtem, amikor közölték, a család többi tagja nem esik semmilyen korlátozás alá. Ettől függetlenül, csupán a lelkiismeretünk megnyugtatására mindannyian otthon maradtunk. A kaja utánpótlást Havasi Alpár, szomszéd és haver biztosította. Hála a huszonegyedik század vívmányainak. Reggel messengeren megküldtem a bevásárló listát, Alpi csengetés után letette a szatyrot az ajtó elé, majd utaltam a lóvét a számlájára.
Amióta home office-ben nyomom a melót, szabályosan elsatnyultam, ráadásul felszedtem két-három kilót (reggel kettő, este három). Tiszta szerencse, hogy múlt héten gyomorrontást kaptam, mert egyébként hat-nyolc kilogramm lenne a végeredmény.
Végre emberek között! Hajnalban a piacon kezdek. És megállapítom, a korlátozásokat egyre kevésbé veszik komolyan. Maszk még csak-csak, de a másfél méteres távolságról teljesen elfeledkeznek. És a rendelet ellenére egyre több idős embert látok.
Egy hatvanas hölgy szorosan mögém áll a tejfölösnél, próbálom udvariasan elmagyarázni, hogy tartsuk be a távolságot, különben is, ettől nem fog hamarabb végezni. Erre visszakontrázz, „menjen arrébb maga”! Persze ezzel a válasszal nem számoltam, „asszonyom, gondolkozzon már, ha előrébb állok, akkor én fogok rámászni az előttem állókra”, jegyzem meg kissé idegesen, mire sértődötten visszaszól, „köszönöm a kioktatást”. „Szíves örömest, máskor is”, erre sietve odébb áll. Mintha kissé elszoktam volna az emberi kontaktusoktól.
Mára szabadnapot vettem ki, a piaci kirándulás után úriasan megreggelizem, majd elvonulok az ágyikómba. A délelőtti pihengetést követően megebédelek, majd elindulok bevásárolni.
A népszerű áruházban elsőként a nasis polcnál állok meg. Messziről leríhat rólam, hogy mostanában nem volt részem ilyen kiváltságban, áfonyás étcsokoládé, csokis keksz, gumicukor, sajtos chips, sós mandula, pisztácia, kesudió, úgy pakolom be a finomságokat a kosárba, mint egy kiéhezett óvodás.
Véletlenül a bejárat felé fordulok, s az ajtóban megjelenik egy ősz hajú, szemüveges úr, kifogástalan sötétkék öltönyben, fehér ingben és vörös nyakkendőben. Mint valami professzor, talán a szemközti egyetemről szaladhatott be.
– Jó napot kívánok, legyen szíves a személyigazolványát felmutatni!
A biztonsági őr nem udvariatlan, de határozott. Az elegáns öregúr csodálkozó pillantással tekint fel az egyenruhás fiatalemberre, majd lenéz a kövezetre, mintha azon gondolkozna, hogy most mi a következő lépés, visszakérdezzen, vagy visszaküldje… a jó édesanyjába.
– Elnézést, de tizenkét óra után hatvanöt év felettiek nem jöhetnek be.
Az öregnek végre leesik a tényállás, legalábbis az arca ezt tükrözi. Azonban a lába ellenáll az agya által feldolgozott információnak, s óvatos csoszogással egyre beljebb merészkedik.
– Mégis, nem mehetnék be egy pillanatra?
Mindeközben olyan szomorúan néz, hogy már-már kezdek reménykedni, próbálkozását siker koronázza.
– Nézze uram, ha most beengedem, s jön egy hatósági ellenőrzés, akkor mindkettőnket megbüntetnek, ráadásul engem elbocsátanak.
Az őr még mindig higgadt, de a lábait terpeszállásba helyezve megáll az öregúr előtt, jelezve, nincs tovább.
Közelebb lépek, s udvariasan odaszólok a szemben álló feleknek.
– Bocsánat, de ha az úr gondolja, én szívesen megveszem neki, amit szeretne. Ideadja a pénzt, én meg a bolt előtt visszaadom az árut és a visszajárót.
Az öregúr gyanúsan méreget, közben előttem lepereg a film, melyben a felesége oktatja a professzort, „vegyél egy szénhidrát csökkentett kenyeret, két liter tejet, tudod, a laktózmentest, mert a hagyományostól állandóan megy a hasad, zabpehelyből az aprószeműt, amit reggelire szoktam enni, meg valami gyümölcs, banán mindenképp, és négy-öt narancs, járvány idején kell a vitamin”.
A „professzor” közben döntött, határozott mozdulattal elővesz egy húszezrest, s felém nyújtja.
– Hozzon abból a hétdecis ruszki vodkából két üveggel, ami most akciós, és egy kétliteres kőbányait, onnan a tejes pult mellől!
