Jelige: Viharurno11 – Szendvicsek

Az iskola menzáját elárasztották a gyerekek, mikor meghallották a csengőszót. Kivétel nélkül kicsomagolták a tízóraijukat, majd annak rendje és módja szerint megkezdték az üzletelést. Mert hát tudjuk, a szomszéd fűje mindig zöldebb.

– Figyelj, cseréljünk! Az én szendvicsem a tiédre és a vizedre. Mit szólsz?

– Mitől ér a tiéd annyit, hogy még a vizem is kéred?

– Friss szelvény van benne, amit anya reggel ropogósra sütött. Garantált a jó íz és a minőség. – mosolyodott el ravaszan az üzletelés királya. A páratlan szerencséjét a reggelijének köszönhette: egy jó nagy adag nyerő lottószelvénynek.

– Meggyőztél, én úgy se szeretem a bábú ízét, annak ellenére sem, hogy ez egy üveg király. – Ezzel megtörtént az üzletkötés, de még messze nem volt vége, mert a teremben megannyi elégedetlen fiatal ücsörgött.

A sarokban üldögélt két lány és nagyokat nevetve vitatták meg az élet dolgait.

– Képzeld Apuci megcsinálta a jegygyűrűjét és a kedvemért dupla adag csokiszószt tett rá. Azt mondta, hogy miközben eszem, koncentráljak arra, akibe szerelmes akarok lenni.

– Mit mondtál neki, hogy neked adta? Hiszen az nagyon értékes.

– Az ölébe ültem és elkezdtem sűrűn pislogni, majd megdicsértem a ruháját, a haját, és azt mondtam, hogy mindennél jobban szeretem őt és ha szeret, akkor megteszi. Ennek egyszerűen nem tud ellenállni. – a vékony lány, aki eddig kikerekedett szemmel hallgatta, most elégedetten bólintott, mert jól az eszébe véste a trükköt, és már azt is tudta, hogy kinn fogja alkalmazni.

Egy másik asztalnál az ártatlan beszélgetés helyett viszont ádáz küzdelem fojt.

– Nincs vita. Enyém a szendvics. Mindig a tiéd a legfinomabb.

– Annak adom, aki a legtöbbet adja érte!

– De hát megegyeztünk, hogy nekem adod.

– Bocs haver, de az ígéretek változnak.

– Én felajánlom a gyógyszeres szendvicsemet, hiszen már így is kicsattanok az egészségtől. – kapcsolódott be a beszélgetésebe egy újabb fiú.

– Nekem nem kellenek a gyógyszereid, olyan fura ízük van és még a majonéz se segít rajtuk.

– Akkor az enyémek lesznek. – Ezzel az elszánt fiú, hogy bebizonyítsa valóban övé a zsákmány, előre nyúlt és azzal a lendülettel már bele is harapott a zsemlébe, amit olyan erősen nyomott össze, hogy a tölteléknek nem volt ideje kicsúszni belőle. Vidáman ropogtatta a százforintos érméket, közben észre se vette, hogy körülötte megfagyott a levegő.

– Te gonosz kis roh... – Nem mondta végig a mondatot, hanem egyből ráugrott a szendvicsrablóra, az se érdekelte, hogy a gyógyszerek kipotyognak a kifliből. A szerencsétlen áldozat a meglepetéstől hátra esett a székével együtt. A dühös fiú minden erejét beleadva karmolni kezdte a másikat. A tízórai valódi tulajdonosa pedig jókedvűen nézte, ahogy kuncsaftjai még előadással is szolgálnak neki. Bizonyára mindenkinek elment volna az étvágya, ha hagyják, hogy a két fiú tovább birkózzon, szerencsére viszont a kavalkád közepén megjelent egy kócos hajú tanárnő, aki üvöltésre nyitotta a száját, azonban megelőzte őt az előbb még teljesen megvadult fiú.

– Ne tessék haragudni Tanárnő, ez nem az, aminek látszik. Én csak...csak szerettem volna azt a szendót.

– Mi ez a nagy felhajtás a szendvicsek körül?

– Tudja Tanárnő, a pénzes a legértékesebb, főleg, ha húszezrest teszünk bele. Még nem volt szerencsém ilyet enni, de nekem elhiheti, hogy valóban nagyon finom lehet.

– Továbbra se értem. De mindegy is, mindketten büntetést kapnak. Nincs vita.

Azzal nagy léptekkel a konyha felé vette az irányt, majd neki állt feldarabolni és ízesíteni egy enciklopédiát, mert legbelül ő is tudta, amit mindenki más: az vagy, amit megeszel.