Jelige: Dr. Pósalaki József – Hol van?

– Hol van? Hol van az anyukám? – kérdeztem, miközben a reptér közepén álltam plüssmackómat görcsösen a kezemben szorongatva. Egy perccel ezelőtt még fogtuk egymás kezét, de én elszakadva a mamámtól a nyalókás-pult felé indultam, és amikor visszanéztem már nem volt ott. Csupa idegen ember vett körül. A szememmel folyamatosan az anyukámat kerestem, de a nagy tömegben nem találtam.
– Nem látták az anyukámat? – kérdeztem az emberektől, miközben folyamatosan járkáltam, hátha megtalálom. De nem válaszoltak. Csak furcsán néztek rám.
– Segítsenek megkeresni! – kiabáltam – Nem láttak még az édesanyját kereső kisfiút? – tettem hozzá.
Nagyon elkeseredett voltam, de folytattam tovább a keresést. Plüssmacimmal körbe jártam a repteret, s közben a járókelőktől összevissza kérdezősködtem:
– Nem látták az anyukámat? Hol a mamám?
De ahol elhaladtam, válaszként harsány, maliciózus nevetést kaptam. Csak egy ember volt, aki foglalkozott a problémámmal.
– Hogy hívják anyukádat? – kérdezte, bár inkább gúnyosan, mint komolyan.
– Úgy hogy Mami. – válaszoltam.
– Na, ne szórakozz! – mondta, és továbbállt.
Aztán egyszer csak megpillantottam a tömegben. Az eddigi nyomasztó kétségbeesést felszabaduló öröm váltotta föl.
– Mami, Mami! – rohantam felé, de boldogságom hamar véget ért, mert ahelyett, hogy ő is örült volna, ordítozni kezdett velem:
– Te meg hol voltál? – kiabálta – És mi az ott a kezedben? Igazán leszokhatnál már a plüssmacikról. Hetven éves is elmúltál.
Ezek után az egész reptér rajtunk röhögött.