Az adataim a betegfelvétel során bekerültek a rendszerbe. Miközben a nő a számítógép mögött serényen pötyögtetett, szorosan a vérző orromhoz nyomtam az egymásra rakott papírzsebkendőket. Ha nem muszáj, ne folyjon a számba a vér. Habár minden tiszteletem a vámpíroké. A könyvtáros kinézetű nő megdicsért, amiért minden szükséges dokumentum nálam volt.

– A feleségem érdeme – dünnyögtem, mint egy retardált, és reméltem, a nő félrehallotta. 

Szívesen elordítottam volna magam: fáj a kurva orrom! De eszembe jutott a feleségem szülés közben. A feleségemről tudni kell, roppantul csípős nyelvű, lobbanékony természet, és számomra ez tökéletesen rendben van. Megszoktam. Különben is, sok jó tulajdonsága van. Például sohasem felejti el, hogy havonta egyszer sajt napot tartok. Olyankor sajtkülönlegességekkel, szőlővel, dióval, finom borral kápráztat el. Igaz, néhány nap múlva rámkiabálja, mert miattam le kellett mondania a narancsbőr kezelést. A baj akkor kezdődik, amikor túl hosszú ideig szelíd, és csak akkor szólal meg, ha kérdezem. Azokon a napokon egy képzeletbeli ásóval jó mélyre leások a fejemben, a felszínre küszködöm azokat a dolgokat, amiket szeret. A kedveskedésnek igenis van értelme. Néha. A lányom születése közben a feleségem egy hangot sem adott ki. Annál több szúrós, szemrehányó pillantása ingerelte a retinámat. Ez a te hibád! Itt szenvedek, akár az oldalba baszott kutya! Ezt sugározták a küszködése. Mertem volna tiltakozni? Nemigen! A kisujjam a markában jajgatott.

– Kérem, foglaljon helyet a váróban, amíg a vizsgálatra sor kerül. Amint lesz szabad ellátó, szólok – zökkentett ki a gondolataimból a nő. Szép, hollywoodi mosolya volt. Kár, hogy nem csillapította a fájdalmam.

A hangosbemondó a nevemen szólított. Békés Csaba. Gáz név. Nem sok hasznát vettem annak idején a csajozásnál. A sürgősségi orvos a pultnál várt. A nyúzott képéből ítélve nem fente rám a fogát. Meglátott, udvariasan bólintott. Visszabólintottam.

– Mi történt?

– Á, nem nagy dolog. A kontakt sport tartozéka – válaszoltam emberfeletti erőfeszítéssel.

– Birkózás?

– Á, csak kosárlabda.

– Ilyenkor? Lassan éjfél van. Hol kosárlabdázott?

– Tudja, ingatlanos vagyok. A kollégákkal kicsit kiengedtük a fáradt gőzt az irodában.

– Értem. Kosár nélkül kosaraztak?

– A szemeteskosarat rögzítettük a prezentációs táblához.

– Menő. Ki hozta el? Kolléga?

– Taxival jöttem. Egyenesen az irodából.

– Értem.

A vizsgálatok megállapították az orrcsonttörést. A doki azt javasolta, lehetőség szerint minél előbb helyre kell igazítani, ugyanis, ha ferde helyzetben gyógyul, később gondjaim lesznek a légzéssel.

Érzéstelenítőszerrel átitatott vattát dugott az orromba, aztán következett az érzéstelenítő injekció. Miután kifejtették hatásukat, a doki az orromban matatott valami eszközzel. Csukott szemmel, összeszorított foggal vártam a dolgok kimenetelét. Azt hiszem, a helyére illesztette a törött darabot, majd rögzítette a csontot és tamponokat dugott az orromba. Kívülről begipszelte. Az ellátás közben, amikor itt-ott kinyitottam a szemem, furcsán méregető tekintetétől zavarba jöttem. Láttam, ahogy vigyorog. Nem is vigyorgott, inkább próbálta visszatartani a röhögést. 

– Szóval a felesége hozta el? Odakint várja?

– Á, nem. Hívtam taxit, nem akartam felébreszteni.

– Nem azt mondta, hogy egyenesen az irodából jött ide?

– De… de… tényleg… úgy volt. Minek kérdezi, ha maga jobban tudja?

Akkor már tisztában voltam vele, mekkora seggfej vagyok. A doki mosolygott, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben.

– Az ambulancia várójában kérhet segítséget taxit rendelni a hazajutáshoz.

– Kösz mindent.

– Ugyan!

Miközben a taxit vártam, megjelent a doki. Leült mellém. Kíváncsian vártam, mit akar.

– Egyszer a nyolcéves fiam megkérdezte tőlem vacsora közben, mi az a férfiasság – kezdte. – Toltam a sablonos szöveget, tudja, a határozottságról, teherbírásról, önfegyelemről, biztonságról, intelligenciáról, tisztességről… satöbbi. Szóval elé akartam varázsolni egy értékes férfiképet, ami tőlem abban az időszakban messze esett. Hiszen megcsaltam az anyját. Ez már régen volt. Az imént, az orra bütykölése közben rájöttem, hogy akkor régen kihagytam két fontos dolgot: a hiúságot és a büszkeséget. Megcsaltam a feleségem, hazudtam neki, de attól nem lettem rosszabb ember.

– Kösz, hogy elmondta. Értékelem. És elnézést a hazugságért – válaszoltam.

– Nem hazudott. Pusztán eszembe juttatta azt a két fontos dolgot, amit el fogok mondani a fiamnak. Nem mintha hazugságra akarnám buzdítani. Dehogy! Csak arra, hogy legyen férfi. A férfiasság minden előnyével és hátrányával együtt.

– Remélem, legközelebb is maga fog ellátni.

– Remélem, soha többé nem látom a pofáját.

– Miből jött rá?

– A feleségének vésett gyűrűje van, ugye?

– Az.

– Apropó, a felesége. Nem tudom, mi történt maguk között, mondjuk van egy sejtésem, hogy nem az irodában engedte ki a fáradt gőzt. Semmi közöm hozzá. Viszont nem kéne ránézni a felesége öklére?

– Túl fogja élni.

– Oké.

– Tudja, a feleségem roppantul csípős nyelvű, lobbanékony természet, de sok jó tulajdonsága van. Például képes megbocsátani.