Sóvárgástól sorvadásig

Test és lélek szoros kapcsolata minden humán entitás létfeltételeinek alapját képezi. Böszörményi Zoltán kisregénye egy olyan problémakört tár fel, amely egyrészt ezen kapcsolat természetére mutat rá, másrészt pedig napjaink munkamigrációjának mértékét, s annak szociálpszichológiai vetületeit világítja meg egy külföldön dolgozó anyját súlyosan hiányoló gyermek szemszögéből. A Sóvárgás fontos társadalmi kérdésekre hívja fel az olvasó figyelmét.

Az alig 11 éves kislány történetét egyes szám első személyben meséli el a szerző. A gyermeket érő impulzusok, tapasztalatok, gondolatai, lelkivilágának a változásai direkt módon, bármilyen azonnali vagy utólagos értelmezés és értékelés nélkül tárulnak fel, aktív befogadást követelve meg az olvasótól. Az egyszerű, lényegre törő, gyermekien naiv és őszinte világérzékelési, illetve kifejezési mód betekintést enged az anya hiányától érzelmileg labilissá, zavarttá, majd anorexiássá váló kislány megbetegedésének legbensőbb folyamatába.

A jelen idejű narráció két párhuzamosan elbeszélt, ám más időben játszódó síkon halad. A kislány egyrészt azokról az esetekről mesél, mikor az anyja a nagymamánál vagy egy barátnőjénél hagyta nyárra: hogyan élte meg a hiányát, az elhagyatottságot, s hogyan gyengült testileg, miközben édesanyja után vágyakozott. A másik síkon már a kórházban töltött napokat, kezelését és állapotának lassú romlását követhetjük nyomon. Az amúgy végig nyomasztó, sőt kétségbeejtő történet kimenetele ugyan csak sejteti, de a kislány szó szerinti testi és lelki elsorvadása végül halállal végződik.

A külföldön dolgozó szülők otthon, másokra hagyott gyermekei lelki világának, szociális fejlődésének hosszú távú károsodása képezi a kiragadott esetet bemutató történet magját. A térre és időre csak néhány elhintett információból következtethetünk: a történet napjaink, vagy legfeljebb a közelmúlt Romániájának valamely magyarok lakta vidékén játszódik, az anya Olaszországba jár dolgozni, tehát a kelet-közép-európai régióra jellemző nyugati munkamigrációról van szó. A konkrétabb tér-idő referenciapontok hiánya és a családtagok nevének elhallgatása egyfajta univerzalitást vagy kollektivitást ad a történetnek. Ezek és a narráció jellegzetességei Kristóf Ágota Trilógiájának első kötetére emlékeztetnek, még a nagyi kegyetlenkedései, az anya gondatlansága s egyes felnőttek haszonleső, felelőtlen hozzáállása is jól rokoníthatók A nagy füzet főbb jellemzőivel.

A regényben nagyon erős szimbolikája van a lelki állapot testre gyakorolt hatásának, a test önmagunk és környezetünk észlelésében vállalt szerepének. Ahogyan a világ megtapasztalásának is szerves része a tudati és a testi érzékelés együttese, úgy az egyik állapot merőben kihat a másikra. A kislány esetében a koplalás egyszerre tűnik tudatos döntésnek és tudatalatti reakciónak. Az anya azért megy el dolgozni, hogy a gyereknek legyen mit ennie (bár más indokokat is sejtet a szöveg), így ő az evés megtagadásával akar rámutatni arra, hogy inkább anyja közelségére van szüksége, mintsem táplálékra. A nem-tudatos cselekvés esetében úgy értelmezem a kislány betegségét, mint szocializációs folyamatot. Ebben az értelemben a gyerek nem válik le az anya testéről, így a tápláló és gondoskodó anya hiányában megtagadja az önállósulást, a külső hatások révén kényszerített le- és elszakadást, létezésének alapvető feltételeit. Mindehhez még hozzájárul az ismeretlen apa teljes hiánya, a nagymama elutasító magatartása és kegyetlensége, illetve a kislány pusztán anyagiakhoz kötött eltartása, mondhatni létfenntartása.

Az „Én csak arra vágytam, hogy Anya velem legyen, örökké velem, ne veszítsem el soha” vagy „Nem kell nekem pénz. Ne dolgozzon. Nekem ő kell. Senki más, csak ő” mondatokban a probléma megoldása zavarba ejtően egyértelműnek tűnik, de a felnőttek világában sajnos közel sem ennyire egyszerű a kérdés. Mindebből látható, hogy egy nagyon is komplex problémaegyüttest boncolgat Böszörményi regénye.

A munkamigráció miatt hátrahagyott gyermekek helyzetének a bemutatására egy konkrét eszközt is alkalmaz a szerző: a kórházban haldokló kislányról riportot készít egy helyi televízió. Itt hangzik el állapotának és történetének külső, objektív összefoglalása, illetve további 2017-ben, Romániában mért számadatok, általános „diagnózisok” a hasonló helyzetben élő gyerekekről. Ezek az adatok tárgyilagosan, informatívan egészítik ki a gyerek korlátozott tudású énelbeszélői narrációját. A riporterek viselkedése, a beteg gyerekhez való viszonyulásuk alapján a riport inkább tűnik szenzációhajhásznak, mintsem valós súllyal bíró tényfeltárásnak. Emiatt pont a körülményekben, és nem a tartalmában látom a részlet mondanivalóját, hiszen rámutat arra a gyakori jelenségre, ahogy a média viszonyul a hasonló tragédiákhoz. A kislány esete egy rövid, televízióban leadott szenzációvá degradálódik, ami a kívülállók szempontjából leginkább csak a műsoridő kitöltésére szolgál:

„– Ezzel végeztünk! Kész! Géza, Béla, csomagoljatok. 

 – Látja? – szól Lucához. – Néhány perc volt az egész.

– Maguk szívtelenek! – sziszegi Luca.

– Maguk mindenből szenzációt csinálnak, ebből a tehetetlen gyerekből is. És persze bennünket hibáztatnak.”

A regény egy kevés visszhangot kapó társadalmi problémára, a szociális felelősségvállalás fontosságára, az egészségügy és az oktatás hiányosságaira (is) felhívja a figyelmet.

Böszörményi Zoltán: Sóvárgás. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.