Főnix

Szólt az óvónő a plébánián, ahol dolgozom – karbantartó vagyok –, hogy ott hátul, messze, a fal mellett, a bodzabokrok alatt, jobbra, a sarokban, van egy elpusztult madár. Nem tudja, hogy én vagyok-e az illetékes, de reméli, hogy igen, mert mégis, igaz ugyan, hogy nem járnak arra a gyermekek, nem is járhatnak, hiszen három zárt vaskapun kellene áthaladniuk, de soha nem lehet azt tudni, a gyerekek olyan kíváncsiak, mindenhova benéznek, és akkor megtörténik a baj, mert a madár nemcsak halott, de már rothad is, mondja az óvónő.

Én sem tudom, hogy én vagyok-e az illetékes oszlófélben lévő madarak felszedegetésében, habár a múltkor a konyháról megkértek, hogy dobjak néhány kiló rothadt almát a komposztba, biztosan a Paradicsomból maradt felhasználatlanul, fölöslegben, tehát lehet, hogy az a madár mégis az én lelkiismeretemen szárad, bocsánat, rothad, és mi lesz akkor, ha mégis meglátják a gyermekek, esetleg a plébános is észreveszi, és mit szól?

Halál! Mondja az óvónő. Halál! Nem szabad a gyermekeknek látni, mert sírni fognak, hogy szegény madár, mert a múltkor is rálépett valaki egy éticsigára, össze is tört a háza a szerencsétlennek, és pszichológust kellett hívni, hogy feldolgozzák a csoportban a balesetet. Az egyik gyermek megkérdezte: van-e a csigának biztosítása vandalizmus meg természeti csapás ellen? Ezt kérdezte a gyermek. Nincs, mondta a pszichológus, aztán mind sírtak, csoportosan.

Megtaláltam a madarat. Csakugyan ott volt hátul, messze, a fal mellett, a bodzabokrok alatt, jobbra, a sarokban. Egy Archaeopteryx. Így tanultuk mi még az iskolában, és bizony minden gyermeknek látnia kellene, mert pont így nézett ki ez az ősi dinoszauruszmadár. Jól megfigyelhető, hiszen a bodzabokrok alatt nem fű nő, de aszfalt terül el, mert rendnek kell lenni, csak így lehet seperni, a bodzabokrok amúgy is és tulajdonképpen törvénytelenül vannak ott, az aszfalt repedéseinek potyautasai, létük csupán baleset.

Itt van megint az örök kérdés: melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? De csak halkan kérdem, nehogy megzavarjam ezzel is a gyermekeket. Biztosan a madarak – ki más? − pottyantották a bodza apró fekete magvait az aszfalt réseibe, s kikeltek. Most pedig egy madár, amelyik már nem is létezik, halálra ette magát a fekete-fényes, bogyós ágakon. Micsoda körforgás és tökély! Már csak a tolla maradt, és a fehér koponyája virít a szürke aszfalton, milyen szép! Biztosan tetszene a gyermekeknek, ha hagynák őket békén és szabadon csodálkozni.

Talán az is lehet, valamelyik fölkiáltana: itt van a Főnix! De nem szabad...