Nők, akik megtanultak könny nélkül sírni

Arcokra, illatokra vágyom. Maszk nélküli arcokra, fertőtlenítőszermentes illatokra. A sör sárga habjára, a bor fanyar ízére, a kávégép zajára, a versfelolvasás közben tálcával egyensúlyozó, kezdő pincérnőre, aki eltöri a poharakat, és elillan a lírai csönd, a fennkölten felolvasó költő megszomjazik, a közönség nevet. Az élet napfényes mólóján szeretnék sütkérezni, ahol nem kell félni az érintéstől, rettegni az emberek közelségétől, és kellemetlen teszteknek alávetni magunkat, ha kapar a torkunk. Jó volna végre addig ülni a kávéházban, ameddig az este úgy kívánja, és nem addig, ameddig a törvény kegyesen megengedi. Olyan kávéházban kéne ülni, amely az időn kívül helyezkedik el, de már az is szép lenne, ha csak 2019 telét élnénk most meg. Az időn kívüli kávéházakban nincs zöldigazolvány, tíz órás záróra, a maszk pedig csak a farsangi mulatságokban, a karneválon kötelező viselet.

No, de ne szaladjunk ilyen messzire!

2022. január végét írjuk – amelyről az utókor bizonyára úgy fog megemlékezni, hogy Kr.u., az Omikron éve – egy online eseményt szeretnék követni a számítógépen, amelyet Budapestről közvetítenek. Derekasan bevallom, tiszta szívemből gyűlölöm az online eseményeket és a sápadt, szürke kameraarcokat. Az ilyen estekről képernyőfotót megosztó ismerőseimet virtuális karanténba zárom, leállítom a követésüket, és csak egy kattintásra vannak attól, hogy a delete-gombot megnyomjam! Aztán mégsem teszem, nem ők tehetnek róla, hogy a világ gyökerestől kifordult magából.

Annyira viszolygok egy ideje az online tértől, hogy egész biztos, nem hallgatnám meg a budapesti kötetbemutatót, ha nem ismerném a szerzőt és a szóban forgó kötetet.

Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című könyvében olyan novellákkal találkozunk, amelyeknek a főhősei kivétel nélkül nők, tragikus sorsú lányok vagy asszonyok. Szerencsésnek érzem magam a kis kipárnázott életemmmel, amelyben voltak ugyan kisebb-nagyobb tragédiák, de hála az égnek, nem ismerem a szenvedés és a nyomor szélsőségesebb formáját.

Vannak olyan életesemények, amelyek kővé dermesztik a könnyet, amikor nincs idő és alkalom sírni, nem marad csak a szenvtelen tekintet, a malaszt, a részvét, a kegyelem. Erről szólnak dióhéjban Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című, egyik legújabb kötetének írásai.

Az online esemény moderátora Juhász Kristóf, aki erősen szellemes, ugyanakkor értő kérdező. Az estre Bonczidai Éva szerkesztőasszonyt is meghívták, aki sose beszél butaságokat, akkor hallgat, amikor kell, és akkor szólal meg, amikor súlyosat kell mondani.

Már az első néhány pillanatban eloszlattam az előítéletemet az online módon követhető események kapcsán, ez is lehet izgalmas, ha hozzáértő kezekbe kerül. A könyvet bemutatni legalább akkora művészet, mint megírni azt, egy rossz moderátor vagy szerkesztő a legprofibb irodalmi művet is lékre viheti.

Az estet a Háló – Találkozás, Kapcsolat, Közösség nevű térben tartották meg, amelynek az a különlegessége, hogy többféle művészeti tevékenységet felkarol, így kiállításoknak is teret ad, illetve különféle közösségépítő eseményeknek. Meglátásom szerint egy könyvbemutató is az, jó alkalom arra, hogy rég nem látott ismerősökkel találkozzunk, olvasókkal ismerkedjünk meg. Az eseményt Móritz László nyitotta meg, hangsúlyozva méltató szövegében, hogy a jelenleg Nógrád megyében, Szandán élő költő Beregszászon született, ahol nemcsak költőnek, magyarnak is nehéz lenni, és hogy Gabriella írásaiban központi szerepet kap a család, a nemzet, a hit, az embertársi szeretet.

„Az egyik láthatatlan főszereplő mindig a szeretet” – írja a kötetről a Magyar Nemzetben megjelent kritikájában Juhász Kristóf, aki, úgy gondolom, rátapintott a lényegre, ugyanis ezeknek a történeteknek és verseknek leginkább azért van akkora erejük, mert mindvégig ott érezzük benne a krisztusi értelemben vett szeretetet, az isteni kegyelmet, ami felemel, lenyúl értünk a legmélyebb gödörbe is.

A moderátor kérdései elé mindig szúr egy kis interpretációt is, felhívja a figyelmet a kötet sarkalatos pontjaira, de nem túl tolakodó, okoskodó, túlmagyarázó, ezért a beszélgetés élvezetessé, izgalmassá és nem irodalomtudományos diskurzusá alakul, úgy érezzük, nem is kötetbemutató ez, inkább baráti eszmecsere.

A legtöbb olvasó nem él át ilyen történeteket, még csak nem is találkozik hasonló, tragikus sorsú nőkkel, hisz nem leszünk elmegyógyintézetben öngyilkosak, és nem megyünk el kilátástalanság okán prostituáltnak, és az sem jellemző, hogy annyira szegények legyünk, hogy ne legyen sóra pénzünk. A tragikus sorsú nők, azaz a könnytelen madonnák az illegalitás határán mozognak, szélsőséges élethelyzeteket élnek meg, és ilyen történeteket minden valószínűséggel nem fikció vagy nemcsak a képzelet teremt, hanem szükséges hozzá valóságos elem, amelyből a történet, a karakter kinövi magát.

A szerző, elmondása szerint, kapott egyszer egy olyan negatív kritikát, amelyben azt rótták fel neki, túl emberközeli dolgokról ír, és mindez nem elég művészies. Hálás utólag ezért, hisz nem az a célja, hogy művészies legyen, hanem hiteles. Élettapasztalat, mások és a saját életének szövevényei alakítják ezeket az írásokat, egyik sem történt meg úgy, ahogy a könyvben le van írva, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy az olvasó úgy érezze, megtörténhetett volna.

Bonczidai Éva, a kötet szerkesztője jó érzékkel alakította ki a könyv ívét, egy-egy nehéz novellát vers old fel, kapcsolódnak tematikailag egymáshoz az írások. A könyv keretes szerkezetű, a Ribancok című írás a nyitja, és a Só című mű zárja, mindkettőben kulcsmotívum a pénz. Izgalmas megfigyelni, milyen témák nőnek verssé, illetve melyek azok, amelyek prózában bontakoznak ki. A kötetben gyakori „szereplő” az Isten, leginkább a versekben kap helyet, de a novellákban is végig ott érezzük a jelenlétét. Az igazság sokfélesége bonatkozik ki az ő segítségével a történetekből. Bár szörnyű dolgokról olvasunk, még gyilkosságról is, érdekes módon nem jelenik meg a bűn, a hősök nem erkölcstelenek, az olvasó inkább szánalmat érez irántuk, mintsem megvetést. Kiemelhető itt a Hinta című írás, amelyről nekem egyből beugrott Szilágyi István Kő hull apadó kútban című regénye. Ha elolvassák, önök is felfedezhetik a párhuzamot: https://irodalmijelen.hu/2019-mar-05-1212/hinta

„Anyakönyv” kulcsszóval is jellemezhető a Könnytelen madonnák, az anyaságról, a test romlásáról, a kiszolgáltatottságról, a beteg, sérült gyermek és édesnya viszonyáról tanulságos dolgokat tudunk meg.

Lőrincz P. Gabriella úgy gondolja, csak akkor tud hiteleset írni, ha igazat ír. Írásaiban végig jelen van a hite, a szoros kapcsolata az Istenével, ennek hiányában nem tudna alkotni.

Bonczidai Éva szerint, akivel én is mélyen egyetértek, bátorság ma a hitről írni, a világ tele van harsánysággal, keresni kell, ami nem hivalkodó, a szerző egyik erénye abban rejlik, hogy azokról a csendekről is tud újat mondani, amelyekben ott lakik a Fennvaló.

A szerző kiemelte a képzőművész, Móritz Lívia munkáit is, akinek a grafikáját láthattuk a borítón, és a könyv illusztrátora is ő. Az író többször hangsúlyozta, milyen sokat köszönhet azoknak a szerkesztőknek és lapoknak, akik a verseit és a rövidprózáit gondozták, illetve amelyek megjelenési felületet biztosítottak – az Irodalmi Jelen, az Előretolt Helyőrség fontos szerepet játszott az alkotói életútjában, és ez ma sincs másképp.

Az esten meghallgathattunk néhány megható anyaverset és nőiségről szóló költeményt Deák Alexandra előadásban, akit a szerző kislánykora óta ismer, valamit Tóth Péter Lóránt előadásában többek között a Kegyelem és a Rész című verseket, mindkettő a Trianon-évfordulóra jelent meg, a Kegyelem az Irodalmi Jelen Trianon 100 különszámában.  

Zárjuk akkor ezekkel a sorokkal virtuális tudósításunkat:

Kegyelmezz, Úristen, kegyelmezz,
Más szavunk nem marad.
Beláthatatlan, drága otthon,
Sebeid krisztusi sebhelyek.
Isten előtt száz év csupán egyetlen pillanat,
S ha elfogynak majd a földi határok,
Csak a kegyelem, csupán az marad.