Ritka vad
– Azért vagyok vadőr, mert amit tettem, nem a vadászokért tettem. Hanem a vadakért – mondja Lukács, miközben eloldja a szórót tartó láncot a fatörzsön.
Mellette térdelek, segítek, kettőnek könnyebben megy. A két fa közé kifeszített kukoricás edény lassan ereszkedik lefelé. Amíg Lukács a csörlőt tekeri, én az üres bödönt fogadom. Lecsavarom a tetejét, majd visszamegyek a vadőrhöz. Együtt cipeljük a zsák kukoricát, felemeljük, és beleöntjük a műanyag bödönbe. Ezt követően Lukács ellenőrzi a szórófejen az akkumulátort, aztán beállítja, hogy minden este pontban fél hétkor szórjon ki fél kiló kukoricát, amire jönnek a medvék. Lecsukjuk a szóró fedelét, visszacsévéljük a tele edényt a magasba, hogy ne érje el két lábra állva a nagy barnabundás.
– Attól, hogy naplementekor szór, hajnalban is kijöhetünk – mondja. Terepjáróba ülünk.
Este lesz, mire hazaérünk. Megiszunk fejenkét két sört, egy pohár pálinkát, miközben a konyhában rotyog a rókagomba tokány a puliszka mellé. Lukács evés közben és után már nem tud inni. Szerencsére eltanultam tőle ezt a szokását. Éjfél előtt ágyba kerülök nála. Semmi tivornyázás, hajnali fél hatkor szól az óra.
Hatkor már a Bucsin felé tartunk a terepjáróhoz, a tizenegyes kilométerkőhöz, ahol a feltöltött szóró van. Mi csak így hívjuk: tizenegyes. Alig virrad, amikor beülünk a lesbe.
Csendben várunk. Az idő gyorsan telik, feljön a nap, csicseregnek a madarak. A medvék ma nem jönnek. Kitartóan várunk kilencig. Lukács megszólal:
– A reggeli vadmozgás lejárt, nincs értelme tovább maradnunk.
Elpakolom a fényképezőgépem, és szedelőzködni kezdek, amikor Lukács arca merevvé válik. Abban az irányban, amerre figyel, jómagam is mozgást veszek észre. Közepes magasságú, szürke test közeledik. Hirtelen átvillan az agyamon: ez csak őz lehet. Ám ekkor − életemben először − már látom az ügetést, és szinte sóbálvánnyá válok a meglepetéstől. Az állat egyre közeledik, balra veszi a kanyart, és a szóró feletti ösvényen szalad végig. Kisvártatva megfordul, átmegy jobb oldalra, megáll, orrát a lehullt levelekbe fúrja.
Mintha álmodnék. Életem első szabad farkasát látom, amint újra mozgásba lendül, valósággal libeg a fák között.
– Anyafarkas – suttogja a vadőr, távcsövét a szeméhez emeli. – Jó nagy a hasa, benne lehetnek még a kölykei.
Nem győzök betelni a vad gyönyörű fejével, szürkéből rozsdavörösbe játszó bundájával, amely megvillan az őszi avaron, a reggeli napfényben. Nem vesz észre minket. Lázasan keres valamit. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy ide-oda szalad. Látom, mennyivel mozgékonyabb, mint a medve. Közben újra előkerül a fényképezőgépem: filmet készítek.
– Teheted ki a Facebookra – mosolyodik el Lukács, majd megjegyzi: – A vadászcsoportom minden tagja irigyelni fog! Tapasztalt vadászok tíz év alatt sem látnak farkast. – Ahogy ezt kimondja, a vad végleg eltűnik a szemünk elől.
Kiszállunk a lesből. Szótlanul gyalogolok le az autóhoz. Valami belső elégedettség és öröm lesz úrrá rajtam. Ugyanakkor hálát is érzek, hogy a vadőr kihozott magával, és nem indultunk el kilenc óránál korábban haza. Próbálom felidézni magamban a látottakat, újra megelevenedik előttem az avarban szaglászó anyafarkas, amint fejét fel-felemelve kémleli, nem látja-e valaki. Elképesztően óvatos mozdulatokkal halad az erdőn, többet van takarásban, mint szem előtt. Rejtettsége, titokzatossága még sejtelmesebbé teszi minden mozdulatát. A szemét nem tudtam megfigyelni, mivel végig nekünk oldalt állt, és távol is volt – mintegy ötven méterre. Sokszor fogom újranézni róla készült filmem. Most még a találkozás hatása alatt ballagok a vadőr mellett, aki kinyitja a terepjáró ajtaját, és halkan ennyit mond:
– Ma nemcsak nyomot láttunk, hanem vadat is. A kitartó és csendes várakozás meghozta a gyümölcsét. Remélem, sikerült jól megfigyelned, mert ilyet nem fogsz mostanában látni.
Indulunk le a Bucsinról. Együtt élnek itt az örökzöld fenyők a lombhullató fákkal. A nap egyre magasabban jár. Fényében aranyló tengerré válik az avar.
