Virágzástól a roskadó ágig

csendleckék

sokféle hallgatás van, amit meg kell tanítanom.
hogyan ülj egy házban egymagad – ez az alap.
megállni minden ok nélkül az udvar közepén. 
abbahagyni mindent. ez lenne a következő szint.
lesétálni az útról, ki a városból, minél távolabb.
egy áruházban a polcok között a hangosbemondó 
hagyta szünetekben. aztán kisétálni egy értekezletről, 
buliról, torról. nem válaszolni levelekre, messengerre. 
hiába mutatja, hogy láttad. nem venni fel a telefont.
nem nyitni ajtót, ha kopognak. reggel kifeküdni 
a konyhacsempére, úgy tenni, mintha senki sem látna.
ugyanezt eljátszani a lépcsőházban, majd a parkban.
aztán van az éjszakai csend, amikor a lélegzeted is 
visszatartod. és van gépcsend. mindent áramtalanítasz. 
nem serceg, zümmög, szuszog semmi. és akkor jön 
valami ősidőbeli és hatalmas, az majd mellbe vág, 
már nem kell visszatartsd a lélegzeted. a tested abbahagy
mindent. nem lesz szünet, csak egy sistergésszerű, alig 
hallható nyöszörgés, mint amikor a fűtőtestet levegőztetik. 
aztán már az sem. lerakódik a csontokban. állandósul. 
majd ezt tanítsátok ti is az emlékezetemre.

virágzástól a roskadó ágig

az a hirtelen elhatározás
amikor lehajtottunk az útról 
hogy vegyünk egy kosárnyit 
a ropogós gyümölcsből
csak mert valaki azt festette a táblára
csókos cseresznye 
azt is írhatta volna
ládákba gyűjtött korai nyár

az a fél pillanat amikor 
a cseresznye lédús húsa a fogaid közt 
vöröslő cafattá fakadt 
nem számított hogy nem mostuk meg
és hogy a ragacsos lé 
az álladról a blúzodra csorgott
csak az íz számított 
mely nem csupán egy bogyóé volt 
egész gyümölcsösök borultak virágba 
majd percek alatt hullatták el szirmaik 
hizlalva madártojás nagyságú bogyókat
de te nemcsak a húsát kóstoltad
hanem a nap sugarait nemcsak a cukrot 
az érlelő delet és a langyos estét is

az ahogy az ujjaid közé vetted és elharaptad
tudtam hogy lesznek ezek a napok
amikor gyümölcstől gyümölcsig élünk
a cseresznye húsának édes-csodás 
zamatáért az ajkadon