Mint szakadék felett a kötéltáncos

„Megdöbbentő, tragikus, húsbavágó sorok a szabadságról, a kommunizmus politikai megtorlása és hatalmi autokráciája elől menekülő fiatal nőkről és férfiakról.” Böszörményi Zoltán Regál című kötetének új kiadásáról Varga Melinda beszélgetett a szerzővel a Magyar Írószövetség könyvtárában.

„A Regál a dantei purgatórium, a semmiben lebegés, a bizonytalanság, a félelem, ugyanakkor a remény, a fény szimbóluma. A szabadság felé vezető kapu” – idézett Varga Melinda az est nyitányaként a regény ajánlójából. A 2010-es, első megjelenést igen gazdag kritikai fogadtatás övezte – csak említésképp néhány a megjelent tanulmányok közül: Mezey Katalin a Magyar Naplóban, Payer Imre a Praeben, Csanda Mária a Librariuson méltatta a művet. Varga Melinda Mezey Katalin értelmezését emelte ki, amely a cím szimbolikus jelentésére, a „társadalmi polcrendszerre” világít rá. De vajon hogyan született ez a különös cím?

Böszörményi Zoltán elmondta, „Láger” címmel sokkal kevesebb olvasó nyúlt volna a kötet után; ekkor jött a gondolat, hogy a láger visszafelé olvasva regál, azaz ’királyi’,’fenséges’. Hogy műfajteremtő könyv volna, ahogyan Varga Melinda felvetette, az író részben hárította: az is, meg nem is. Böszörményi nem vitatta az irodalmi előzmények hatását, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy itt egy modern láger jelenik meg az olvasó előtt. Ez a típusú tábor 1956 után született meg Európában, ekkor ruházták fel Ausztriát azzal a szereppel, hogy a kelet-európai menekülőket befogadó országgá váljék, és létrehozták ennek intézményét is. 1956 a magyar történelem egyik legnagyobb kivándorlási hullámát indította el – az író megosztotta az érdekes adalékot, hogy a soproni faipari egyetem egy teljes kara kivándorolt Vancouverbe. Szintén nagy menekülthullámot generált Csehszlovákiában 1968, majd Lengyelországban 1981 – ekkor telt meg a traiskircheni menekülttábor. Az író elmesélte, ő maga ’83 őszén lépte át a láger kapuját, de még találkozott ott veszteglő lengyelekkel.

A beszélgetés legizgalmasabb pillanatait épp azok a percek adták, amikor Böszörményi Zoltán megosztotta a tábor működésének olyan mozzanatait, amelyek nem szerepelnek a regényben. Például hogy három ország közül – Kanada, Ausztrália, Egyesült Államok – kellett mindenkinek kiválasztania valamelyiket, és regisztrálnia menekültként, vagyis beadnia a kérvényt a befogadáshoz. A magyarokat nagyon megbecsülték a táborban, mert tisztességesen dolgoztak, ezért is kaphatták meg – bármilyen furcsán hangzik – a „vécépucolási bizniszt”, amely az egyik legjobban fizető munkának számított.

Varga Melinda rákérdezett az eltávolodás írói módszerére is – bizony sok idő eltelt az élmények és azok feldolgozása között, s nyilván nem véletlenül. „Érzelem nélkül, önmagamra, illetve az ott lezajló történésekre is kívülről tekintve próbáltam megírni a regényt” – magyarázta Böszörményi a téma feldolgozásának nehézségeit. „Persze ez egzisztencialista mű is, hiszen alapvető létkérdések merülnek fel benne. A kilátástalanság és a félelem mezsgyéjén inog az ember: mint a szakadék felett a kötéltáncos, aki át akar érni a túloldalra” – fogalmazta meg élőszóban is költőien a szerző a regény főhősének – no meg a történéseket újraélő alkotónak – a lelkiállapotát.

Ezt az elvonatkoztatást szolgálják a beszédes földrajzi és személynevek is – Bajuszos, Matekos, Tudákos, Szőke; Autérlia, Kadánia, Ameránia –, hívta fel a figyelmet Varga Melinda. Az író úgy reflektált: az országnevek és a politikai eszmék (pl. konomista) megnevezése paradigmaértékű – ezek minták, összehasonlításra okot adó példák. Egyfajta univerzalitást kapott így a történet. Vagyis nem az egyedi, az ott és akkor a fontos – hangsúlyozta Böszörményi –, hanem az általános. Ami a valóságból átszüremlik a transzcendenciába. „Van ebben valami megnyugtató: ami megtörtént, nem velem történt. A tükörben azt látom, amit látni szeretnék” – tette hozzá a szerző, jól leírva azt a különös lelkiállapotot, ami egy ilyen eltávolodás során megszületik az íróban. Meglepő módon sokan értették félre vagy szó szerint a regényt, mintha pontosan így történt volna meg – osztotta meg a közönséggel Böszörményi. A mű végén a fény, ez az állandóan visszatérő motívum képletesen az álmot, az álomszerűséget világítja meg.

A fény mellett a rögeszme, az ámokfutás, a köd, a hajnal is mind fontos motívumai a mű lírai rétegének – hívta fel a figyelmet Varga Melinda. Ám bármilyen sok költői kép oldja is fel a szikár mondatokat, pergő eseményeket, szót kellett ejteni az esten egy „prózaibb”, megkerülhetetlenül aktuális kérdésről is: a mostani menekült- és migrációs válságról. Böszörményi Zoltán elmondta: az ausztriai táborban megkülönböztették a gazdasági és politikai menekülteket. Míg utóbbi kaphatott bevándorlási engedélyt, előbbi nem. Akik Magyarországról szöktek meg, ahol a világ szerint nem volt elnyomás, azok gazdasági menekültek lehettek. Hogy ki melyik kategóriába került, a kihallgatótisztek döntötték el hosszas interjúkon. „Mi a ’90-es évek végén végigszenvedtünk egy lágert, a célországokban csak a kellő pontszámok megléte esetén fogadtak be bennünket. Ha kövekkel dobálóztunk volna, ha ordítozunk, követelőzünk, azonnal visszatoloncoltak volna bennünket a hazánkba” – emlékeztetett Böszörményi az akkori körülményekre és különbségekre. Traiskirchenben a menekültek alázattal fogadták a sorsukat, dolgozni jártak, hogy enni tudjanak, hogy a családnak csomagot küldhessenek. „Ha a demokrácia ebbe az irányba változik, az nagyon rossz hír – mutatott rá az író a történelmi tanulságra. – Azért is fontos ma ez a regény, hogy aki olvassa, lássa: harminc évvel ezelőtt Nyugat-Európa hogyan viselkedett. És most ugyanez a Nyugat-Európa ránk akarja erőszakolni az erőszakosan ránk törőket” – fogalmazott Böszörményi Zoltán, hangsúlyozva: a segítség nagyon fontos, de azoknak kell segíteni, akik valóban menekülnek.

A menekülés kapcsán a beszélgetés a mű filozófiai rétegei felé is elkanyarodott. Hiszen a menekülésnek több válfaja van, emlékeztetett az író: menekülünk a saját gondolatainktól; attól, amit tettünk; egy érzéstől, ami belénk fészkelte magát... A szabadság csak eszmei állapot, soha meg nem valósítható. Sőt, mint Böszörményi megvallotta: a félelem sokkal barátságosabb számára, mint a szabadság. Ez utóbbi olyan érzés, „mintha kilőnének az űrbe, a végtelenbe”. Az istenhit kérdése is felmerül a műben, amikor a főhős egy pappal beszélget. Az író elmondta, gyermekkori élménye adta az alapot, amikor az iskolában többször szóba jött köztük egy barátjával, hogyan képzelik el Istent. „Én már akkor úgy gondoltam, hogy nem egy űrbéli lény, hanem valami erőnek kell lennie, ami engem befolyásol – és mindig a jó irányba” – tette hozzá egy kis szünet után derűsen az író.

Az est végén a mű külföldi fogadtatásáról is szó esett; hiszen a Regál számos nyelven – oroszul, németül, lengyelül, románul, angolul – megjelent, és Torontótól Varsóig több nagyvárosban rendeztek könyvbemutatót. A lengyel fővárosban a nemrég eltávozott Aleksander Nawrocki beszélgetett Böszörményi Zoltánnal, Németországban pedig az egyik legnépszerűbb blogger azt írta: végre megjelent egy igazán olvasmányos, cselekményes regény, amelyben tobzódnak az emberi sorsok. A Regált persze nem lehet függetleníteni a trilógiaként is olvasható műegyüttes másik két darabjától, Az éj puha testétől és a Míg gondolom, hogy létezem (Vanda örök) című regényektől – emlékeztetett Varga Melinda, s mint az írótól megtudtuk, ezek a kötetek is komoly külföldi sikereket mondhatnak magukénak. Az éj puha teste angol kiadása (The Club at Eddy's Bar) kapcsán Londonban a BBC sztárriportere, Jennings Forsythe egyenes adásban készített Böszörményivel interjút, amelyben beszélt az ’56-os forradalomról és a magyar irodalomról is.

A megannyi izgalmas témát körbejáró beszélgetést felolvasás zárta, s az író kedvcsinálóként a regény legfelemelőbb pillanatait választotta ki. Elsőként az a részlet hangzott el, amikor az embercsempész autójában a főhős a vaksötét éjszakában elindul egyelőre ismeretlen célja felé. „Ámokfutó vagyok, mégsem érzékelem, hogy az lennék, mert egyetlen dologra koncentrálok, arra, hogy megszökjek, elfussak, meneküljek” – gomolyog az elbeszélő fejében a kétségbeesés. Majd zárásképp a történet legvége: egy búcsú, ahol először hangzik el egy név, s egy ölelésbe záródik a jövő bizonytalansága. De ezeket a sorokat már mindenki ismerje meg, és élje át maga a Regál végén.  

Laik Eszter

Fotók:  Székelyhidi Zsolt 

További képek a lapozható galériában!

Böszörményi Zoltán 2020. június 10-én, pénteken 16 órakor, és 11-én, szombaton 15 órakor dedikál az Ünnepi Könyvhéten az Irodalmi Jelen standján, a Duna-korzón.