ha ismernék jó kifogást

ha ismernék jó kifogást,
vitorlák halálfejes réme volnék,
mert belőlük én a szelet jó horgász,
ügyes halász módjára kifognám,
s ha most – mert azt mondják, 
az önhittség nem hasonlít
az igazi magabiztossághoz –, 
mesketékbe ojtva
mondom el neked
mit rejt az öröklét,
úgysem hiszed el nekem 

pedig az öröklét vitorlájába fogva 
már apám s anyám
előtt is itt éltem én ezen a tájon,
amelynek kóbora voltam
– s olykor még gépen is szálltam fölébe –
istrángon rángatózva néztem az ég szemébe:
bár jó kifogásom már akkor sem akadt…

kifogásban jók vagyunk,
így épül a csodavár,
síppal-dobbal megnyitotta 
Kutyafülü Aladár…

zip-pel már a ruhatár,
túlcsorduló fájlokat 
tömörített mappákba csomagol
a fürkésző tekintet,
összefügg a múlt és a képzet,
mint a homokszem a géppel,
s a bitorló némán talán csak legyintett…

jó kifogásaim bitorlásához nála, 
ím, a végzet,
az elrendeltetés joga,
úgy irányít, mint holmi fanatikus nézet,
mert minden csillaghoz legalább 
egy bolygó is tartozik az égen,
s így hát több van ott belőlük,
túlnépesült bolygónk plafonján,
mint homokszem a Földön;
– számoljunk hát homokszemeket! – int az önhittség hangja, 
hogy kapaszkodjunk az önzés karjaiba…
az erények és képességek karjaiba…
az elrendeltetés és a hullámsír karjaiba…

a futóhomok maratonja ez a lét
– hisz a sivatag is úgy hullámzik, mint a tenger –,
amelyben minden bitorló széttárja két kezét:
az évek múlnak, mint az érvek,
hóra hó jön, tényre tény,
napra nap, vérre vér, 
holmi szórakoztató, lincselő
– lebilincselő – hangulat, 
s kedvükben járunk a bejárt utaknak,
remegést préselünk az idegbe,
bár a harsogó zsigerek 
már skandálják a visszavonulást
a hidegbe,
a ridegbe,
amelybe minden kifogásunk belefagy…

ha ismernék jó kifogást, 
bizony, már én sem lennék kint,
zihálnék talán bűnösen
a blaszfémia bugyraiban, 
átkot ásva mélyre, száraz fűbe kapaszkodva
a sínek peremén egyensúlyozva,
a töltésoldal csuhája,
hogy kövessen, vagy kövezzen 
a felégetett hidakon túlra
a képzet,
minden tartományon túli,
zsigermarasztaló – rianást vet 
arcomra a szégyen –, amely már rég kihunyt a csillagos égen…

de jó kifogás híján ma még csak meghajtom fejem,
minek jönnie kell – nem nehéz; az mihamarabb legyen…
nehéz nem lehet, hiszen minek jönnie kell, 
lakáskulcs nélkül is könnyedén eljő,
megérkezik, itt lesz velünk…
hónapok kérdése csak (vagy az érveké?!),
dühös vitorlákba fogva a futóhomok maratonja,
fűzománc a tarkón, magabiztos tűnődés csak a végzet,
s a tett halála is szavakba foglaltatott:
csatazajtól csendes a táj, 
miközben a mozigépész elszenderül,
s a létezésre ismerünk kedvetlenül,
hiszen a történetek megoldás
és feloldozás nélkül futnak a végbe,
nem lesz logikus lezárás, 
sem happy end e végtelenségben,
és az ég vásznán ma stáblista sem pereg,
amelyen pedig azt reméltük, 
saját nevünkre ismerhetünk…