Apám szíve

A sötétség szagáról

A sötétség szagáról nem beszélünk,
                 (de mivel járna a szabályszegés?
Milyen embert zabál fel a rák?

Beeszi magát a hallgatásba?
Miért sírsz, hogyha feltámadunk?

Hová siet föld alatt a testünk?
Beszélnek a halott magzatok?

                Miért halottak? Miért nincs nevük?
Azt gondolod, még találkozunk?

Meddig szeretted? Mióta gyűlölöd?
Mióta van, hogy semmit nem jelent?

Mit súg a támadód, mikor lefog?
Birtokjellel meddig kötik hozzád?

A belső vizek milyen ízűek?
Milyen volt a vécécsésze alján?

Álmaidban ma is felhörög?
Mit eszik a húszéves közöny?

Az aktus vége mindig szomorúság?
Kérdéseinké mindig magány?

Nem válaszolsz, és nem is kérdezek,
sötétségről nem beszélhetünk)

találkozunk és hallgatunk.

Apám szíve

Apám szíve cserépkályhabarna,
kéthetente be kell fűteni.

Fával etetik hetvenöt éve –
kőbányai étkezőszobánkban

termeli a hőt, aztán kihűl a
kerámia. Barnán, mozdulatlan

tűri, hogy kinyitja a vasajtót
Lev Tolsztoj, egy családtag vagy én.

Parazsát egy biztos mozdulattal
megforgatom. Talán elég neki.

Ha nincs parázs, kamaszkarommal
a közelből rönköt vonszolok,

hasogatok és fűrészelek –
egyél, apám. Pattogjon a szikra.

Leülök a cserépkályhapadra,
hallgatom a hosszú lángokat.

Egy januárral apám szíve apró
darabokra szét fog hullani.

Sebeimet kályhacserepekkel
vakargatom akkor éjszaka, és

nem tudom majd eldönteni végül,
mi volt előbb, a seb vagy a cserép.