A lét balladája

Fénylő tetők

A zsákhuzat ismét elszakadt,
dunyhája a mélységes kék ég, 
hallja, hogy trappolnak a lovak,
elérve az opál messzeségét.

Valaki űzi őket, nyergében ülve
pattint zsinóros ostorával, 
a vad cipók immár kihűlve,
tarisznyája nyakában rá vall.  

A fenyőág rezeg, madár repült el,
borong a fénylő tetők csonkja,
a moha mélységes mélyen zöldell,
s kialszik az őszeleji pompa. 

Könnyek útja

Ki jár még e szélzilálta tájon?
Lépéseit néha hallani.
Beletipor a sebbe, jobban fájjon,
meredjenek fel vérző csonkjai. 

S ki jön a kötést feltenni már,
enyhíteni a fájdalmas szegélyt? 
Vagy pusztítson a felszökő, vad ár,
mely hullámaival zenél.

Netán benő mindent a gaz,
a halk bozót. Mert sírni nem
szabad, a könny sem mind igaz,
megáll a szívdobbanás hirtelen. 

Unalom

Uram, kicsit már unom alkotásod,
néhány helyen foltos, kivásott, 
ráférne egy kis reparálás, 
ezért a világ lenne hálás.

Adna néked bokrétát, szépet,
s te néznél, mint egy kísértet,
s nem tudnád, mi ez. Fura lom?
Úgy hívják, hogy önuralom. 

S intenél az angyali népnek,
látjátok, ez milyen szép lett.
Oldozzátok ki a csomót,
melyen a dísztarisznya lóg! 
 

A lét balladája

Megszülettél? Vagy meghaltál? Vagy mégse?
Teérted ver a rombolások szívverése.
S hallgatás az mind-mind félreértés.
Ha megérted, ha nem, nézz szét!

Veszít a test. Csomósodik az irgalom, 
apró hegek az áttörhetetlen falon. 
Ki tudja, ajánlatod mit ér, mi az ára?
Rád nyit a csönd, a hallgatás agóniája. 

A látvány: ketrecek, apró halmok,
elakad és pálcát tör a dalnok.
Magához enged, simogat szerényen.
Ne válaszolj, ha rád pirít a szégyen.

Torokszorító a megaláztatás.
A lassan emelkedő hő, a lomha láz.
És bekerít a fölsejlő pillanat,
hogy hiába élsz, ha elakad szavad. 

Pedig elég egy sikoltás, egy rebbenés,
de lehet, hogy elmúlni ez is kevés.
És lehanyatlik az egyetlen nádszál,
aminek a magasába vágytál.    

Ortodox tanok

Hol vannak az ortodox tanok, 
amivel majd bekopoghatok,
rózsacsokorral dekoráltan,
díszőrségben hallucináltan.

Ez lesz az én meglepetésem, 
amint a nyakkendőt letépem,
és messzire hajítom a képet,
amitől a szemétkupac szép lett.

A folytatás is mesés lesz,
hisz senki semmit sem érez,
és elönt a földi élvezet, 
puskával lövöd a műegeret.

Téged illet a makogó zsákmány,
beláthatod, ez nem csábos hátrány, 
s ha megnyúzod, tiszta delicates,
jobb, mint az ajándék locska szesz.