István, a király – az emberismerő

Szabadegyetem – mindenkinek

Új rovatot indít az Irodalmi Jelen Szabadegyetem címmel. Kezdeményezésünk célja, hogy olyan, többségükben már megjelent művekből kínáljunk ízelítőt, amelyek közös gondolkodásra, sőt elmélyült továbbgondolásra, esetleg konstruktív vitára adnak alkalmat – akár történelmi, akár művészeti, művelődéstörténeti, általános kulturális kérdések tekintetében.
Bízunk benne, hogy a megjelent szövegek arra inspirálják a szerzőket, hogy maguk is reflektáljanak egy-egy műrészlettel az olvasottakra, így a publikált anyagok olyan értékvilágot teremtsenek, amelyben megfér egymás mellett többféle vélemény, s ezek termékenyítőleg hatnak majd egymásra.
A Szabadegyetem első „szemeszterét” Szabó István Az Isten háta mögül című kötetének fejezetivel nyitjuk, amelyek méltán lehet katalizátorai az új rovat ezután megjelenő anyagainak.

Szabó István 1949. március 7-én született az Arad megyei Nagyvarjason. A középiskolát Magyar-Pécskán végezte 1967-ben, majd a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett filozófia szakos tanári diplomát. 1972-ben a Hargita megyei Szentegyháza középiskolájába kerül.  Bő tizenhat „székely év” után előbb Aradon, majd 1990-től Békéscsabán, Békésen, végül Sarkadon tanárkodott, innen vonult nyugállományba. Sarkadhoz alkotói pályakezdése révén is szorosan kötődik, hiszen írásai először a Sarkad Város című helyi lapban jelentek meg.
A 2014-ben napvilágot látott Sarkadiak a tűzviharban, 1941–1945 című könyv társszerzője. Ebben az évben került ki a nyomdából a Nagyvarjasi harangszó, majd 2019-ben a Nagyvarjasi kalendárium, mindkettő Nagy Istvánnal közösen írt kötetük. Egyébként a két nagyvarjasi származású pedagógusnak, a Pécskán oktató Nagy Istvánnak és a Sarkadon tanító Szabó Istvánnak más közös nagyszabású, értékteremtő-hagyományőrző vállalása is akadt. 2014-ben kitalálták, hogy megszervezik az Arad megyei falu szülötteinek világtalálkozóját, ami sikerrel meg is valósult. A helybéliek ettől kezdődően minden évben megtartják a Nagyiratoshoz tartozó falu napját is.
Szabó István első publikációit követően az Átalvető, a Szövétnek és a Sorsunkért online folyóirat közli rendszeresen írásait.
Ő maga így fogalmaz kalandos életéveiről:
„A székely Szentegyházán tanárkodtam bő tizenhat évet 1988-ig, majd családommal hazaköltöztünk Aradra. Onnan 1990 legelején tényleg haza- (mert Haza) költöztem Magyarországra. Gyógyíthatatlan szenvedélyem a történelem, röviden: függőség – filozófiai fűszerezéssel. Jó adag fűszerezéssel. Van mit, van miből! Egy szász szobatársam egyszer azt mondta, nektek, magyaroknak, akkora történelmetek van, hogy egy nyolcvan-százmilliós népnek is bőven elég lenne. Meg azt is hallottam Gelu Pateanutól, hogy elég két dátum, amelyik 56-al végződik: 1456. július 21. és 1956. október 23. – és máris dobogós helyünk van a világtörténelemben. Szívesen elhittem neki. Érdekes, hogy a két dátumot Kapisztrán Szent János köti össze a katolikus naptárban.
Három könyvnek vagyok társszerzője, 2020-ban jelentem meg önálló kötetben, Az Isten háta mögül címmel, alcíme: Emberek, tájak, idők. Mit csináljak, rábeszéltek, és hagytam magam. Vallom, hogy Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt és Sarkad a lehetőséget.” (Sorsunk.net)
Fent említett, Az Isten háta mögül című kötete, amelynek fejezeteit most időről időre megismerheti az Irodalmi Jelen olvasóközönsége, 2020-ban a szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület kezdeményezésére jelent meg. A könyvet a szerző „emlékezés és emlékeztetés”-ként aposztrofálja, hiszen a benne foglalt hosszabb-rövidebb tanulmányok, kisesszék a magyar múltat tárják fel történészi igénnyel és szépírói vénával. E kötet annak bizonyítéka, hogy a jelen mindig egyenes folytatása, következménye a múltnak, s hogy a tanulságokat sosem késő levonni.
Szabó István elmélyült, ugyanakkor könnyen befogadható, élvezetes, pergő szövegei azoknak is felfedezésértékű olvasmányként szolgálnak majd, akik eddig kevésbé merültek el a történelem vagy a közélet kérdéseiben. A szerző egyedi látásmódja, szellemes, sőt, a humort is gyakran csillogtató stílusa bizton rabul ejti majd olvasóit.

Nagyvarjasi Szabó István

Az Isten háta mögül, 1. rész

István, a király – az emberismerő
 

„Ha becsületes akarsz lenni királyságodhoz, szeresd az igaz ítéletet. Ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, légy türelmes. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak.”
(István király: Intelmek)

Szent István királyunkról mára szinte lehetetlen újat mondani. Ezer esztendő alatt mindent elmondtak róla, s néha annak az ellenkezőjét is. Minden kor megtalálta életében és tetteiben az éppen időszerűt, vagy amire éppen szüksége volt. Csak hangsúlyozhatunk, s talán nem a megszokott szavakkal.
Szajkózzuk, ismételgetjük tankönyvekben, ünnepi beszédekben, satöbbi, hogy István király a pogány magyarokat keresztény hitre térítette. Ezért apostoli király. Álljunk meg egy pillanatra.
Jelenlegi tudásunk, megmaradt ősi hagyománymorzsáink, népmeséink szerint a magyarság sosem volt pogány. Mindig egyistenhívő volt. Minden élő és élettelen teremtője, forrása az egyetlen leghatalmasabb úr, az Öregisten. Az ő párja Nagyboldogasszony, az istenanya. Két gyermekük van, Kisboldogasszony és a Fiú, azaz a Kisisten. A hagyomány szerint ő a Magyarok Istene. (Akire Petőfi is esküdött.)
Első királyunk – megkockáztatjuk! – talán mindenkinél jobban ismerte népét, az emberi természetet. És szerette ezt a népet, mérhetetlenül, hittel, reménnyel, aggodalommal, és kedvelte a természetét. Ugyanazzal a módszerrel, megértéssel, türelemmel vezeti be magyarjait a nyugati kereszténységbe, mint ahogyan jó öt-hatszáz évvel később a jezsuita hittérítők terelgetik a dél-amerikai indiánokat, az ázsiai, afrikai lelkeket a katolikus egyház nyájába, a régi hitvilághoz igazítva az újat. Mindent Isten nagyobb dicsőségére! Ne legyen törés, szakadás, csak lelki, szellemi, erkölcsi tökéletesedés. Megújulás, az egyház nyelvén üdvözülés. Nagyboldogasszony és Szűz Mária ugyanaz, a Magyarok Istene pedig elődjeink ösztönvilágában, tudatában fokozatosan mint Jézus Krisztus jelenik meg. (Példázza ezt az ősi magyar csatafohász: Magyarok Istene, segíts! A tatár, török időkben már így: Jézus, segíts!)
Nem csak népünk történetében, bármely náció esetében is ritka az a – mondjuk úgy, kegyelmi – pillanat, amikor a rend és a szabadság szép összhangba, harmóniába fonódik össze, amikor a rend védi a szabadságot, és a szabadság élettel, erővel, reménnyel tölti meg a rendet. A rend szabadság nélkül zsarnokság, félelem, bénultság. A szabadság rend nélkül káosz, bizonytalanság, bizalmatlanság, végül szétesés. REND A SZABADSÁGBAN – SZABADSÁG A RENDBEN! István király jól tudta, hogy nyakas, morgolódó, „örök ellenzéki” magyarjai az önkénynél csak egyet utálnak jobban, a zűrzavart, az anarchiát. Első törvénykönyvének 22. cikkelye: „Mivel tehát Istenhez méltó és az embernek a legjobb, hogy ki-ki életének futását a szabadság serénységével végezze, a királyi végzés szerint elhatároztuk, hogy ezután az ispánok vagy katonák közül senki se merészeljen szabad személyt szolgaságba hajtani.”
Különös e törvénykönyv 30. cikkelye: „Azokról, akik feleségük elől külföldre menekülnek.” Helyszűke miatt nem idézzük. Aha, tehát az Európa-szerte rettegett deli magyar vitéz megszökik az asszony elől? Sőt, egyenesen külföldre. Mindegy, csak minél messzebbre!
Mielőtt a kajánkodnánk, ismét csak azt mondhatjuk, a legnagyobb magyar király a legkisebbek legkisebbik dolgait is jól értette, tisztában volt alattvalói szokásaival, rigolyáival. Nemcsak az erdőt látta, hanem annak fáját, ágait is. Közvetett bizonyítéka e meghökkentő cikkely annak, hogy a nőt, anyát tisztelték, méltósága, becsülete volt. A férj a család ura, a feleség a ház úrnője.
Ha arra gondolunk, hogy bánt még száz évvel ezelőtt is az orosz paraszt az asszonynéppel, vagy mit kell elviselniük és viselniük ma a muszlim nőknek, akkor fejet hajthatunk első királyunk és őseink embersége, nagyvonalúsága előtt.