Fáradt menedék
A feminin erőt sugárzó líra, a traumaköltészethez hasonlóan, véleményem szerint túlírott műfajjá vált. Amikor Bánkövi Dorottya költői világába lépek, nehéz eldöntenem, hogy a szembesítés múzeumában járok-e, vagy a valóság versbe szedett dokumentumait böngészem. 2020-as kötetének a szerző találóbb címet aligha adhatott volna: A női test biztonsága. E metaforának az alkotó több lehetséges jelentésrétegét járja körül. A Felmondás című vers beszélője romba dönti a múzsakoncepciót. A versbéli femme fatale elunja régi szerepét. Fáradt, és torkig van azzal, hogy férfiművészek tucatjai írnak verseket hozzá, vagy éppen az ő hatására keltenek életre zeneműveket: „Ma nem szeretnék emlékezni rátok, / de túl sok itt a tárgyi bizonyíték: / az egyik polcon szólólemezek, / verseskötet a másikon, / az összes díszkötésen és dísztokon / ott van az ajánlás nekem.” A vers kontextusában a női test egyaránt válik státusszimbólummá és istenített entitássá. Ha a múzsa elismeri a róla alkotót, az nagyban emeli a művész önbecsülését. A Kisherceg a Felmondásnál szelídebb hangvételű. A vers tartalma ellentétben áll annak címével. Itt senki sem vállal felelősséget azért, akit megszelídített. Ebben az írásban már nem a végzet asszonya szólal meg, hanem a lány, aki társnak vélt alakok között is egyedül van: „Otthagytál, mint virágot nőni. / Nem a te dolgod, milyen a talaj, (…) Megöntözni nem fogsz naponta, / átültetni friss talajba, lesni szirmaim – / a befektetés kockázatos.” A Kisherceg kontextusában a női test önmagában és önmagánál keresi a biztonságot. A maszkulin erő, akitől a versbeszélő menedéket remélt, képtelen életre hívni a(z) (el)várt harmóniákat. Minden hozzá kapcsolódó dolog időszakos: „nincs bolygód, égboltod, / csak egy üres szobád van (…) kölcsönlakásban (…) hogy utána felolvass messzi csillagokról, ahová nem jutunk el soha.” A verszárlat egy kislány bánatát kelti életre bennem, aki abban reménykedett, valakivel egyszer eljuthat a csillagokig, de ebbéli vágya meghiúsult. A Csehov és a tenger nemcsak a világhírű orosz drámaírónak állít emléket. A megölt vízimadár-toposz az angol romantikus költő, Samuel Taylor Coleridge Ének a vén tengerészről című poémáját juttatja eszembe. Bánkövi Dorottya versbeszélője nem nevezi nyíltan a jó szél nagykövetének a sirályt – ahogy ezt Coleridge az albatrosszal teszi – a tetem leírásából azonban visszaköszön annak ártatlansága: „A vízen ringott, / hassal lefelé, / hiába vártuk, hogy forduljon, / pihéiben a búvó nap fénye / megfakult, majd a testet / magára hagyta.” A kötetegészben vizsgálva az elemzett verset öröm volt egy-egy olyan írással is találkozni, amely nem kimondottan a nőiséghez kapcsolódó problémákat járja körül, hanem kitér a sebezhetőség általános témakörére. A Reggeli felvétel Bánkövi Dorottya költészetének egy másik arcát mutatja meg. Az alkotásban a harmónia érzésvilága dominál. Jelen mű kontextusában a női test az egyesülés, egybeolvadás gesztusával azonosítható. Régi közhellyel élve, nincsenek felek, csak két emberből összerakott egész: „Betódul a reggel, kontúrokat húz – / szétszálazza körvonalainkat.” Amikor a Szigeten címét elolvastam, azt hittem, a szárazföld biztonsága a női test biztonságával függ össze. Bánkövi Dorottya költészetének egyik erőssége abban rejlik, hogy nem a megszokott rend szerint tár fel dolgokat. A vers mértéktartó tájleírással indít, majd ökológiai lábnyomunkat gravírozza a homokba: „A sirályok elrugaszkodnak, mire átérünk, / a szikla megjegyzi lépteink. / Megállunk a parton, (…) belerúgunk az elhevert szemétbe. Az óceán habzó szájjal felel / elhallgatott kérdéseinkre –” A megszokottól eltérő képzettársítások az első kötet után született versekre is jellemzőek. A Kiégett ég című vers központi motívuma a hold. Azt hinnénk, a nőiség említett szimbólumához a báj és magasztosság esztétikai minősége társul. A költőnél azonban „a hold felsült az égre, mint egy tükörtojás”. Ebben a hasonlatban semmi kivetnivalót nem találok. Akkor érezném a verset zavarónak, ha a szerző patetikus köntösbe öltöztetné a holdat.
A nőiség és a női test biztonságának kérdésköre Bánkövi költészetében mostanra sem veszített aktualitásából. A feminin energiák, amelyek korábban menedéknek számítottak a Terasz.tengerben, már puszta romokként jelennek meg a ’rekedt szirének’ metaforában: „rekedt szirének dadognak fáradt kadenciákat mostanra.” A szirén, mint a végzetes csábító, e versben elfeledte már régi mesterségét, nehéz megszólalnia.
Bánkövi Dorottyát olvasva tanulunk. Megértjük azt, csínján kell bánni az előítéletekkel! Ne törjünk pálcát idejekorán azon szépírók fölött, akik fáradt témakörökkel operálnak, mert minden elapadtnak hitt ihletforrásból meglepetések törhetnek fel.
Bánkövi Dorottya: A női test biztonsága. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020