Ugrás a tartalomra

Vénusz könnyei a pipacsmezőn

Hajnali páracseppek gurulnak lefelé az ablaküvegen. Szépen, sorjában haladva egymás után, majd szétfolynak az ablaktábla alján. Nekik ennyi az élet. Mármint a páracseppeknek, de hiszem, hogy boldogok, mert miközben gurulnak, végigszkennelhetik az ablakra felfeszülő tájat. Láthatják az első napsugarak éltető fényét, s láthatják megszületni a reggelt. A kissé álmos, nyújtózkodó reggelt, amint megmossa arcát a korai felhőkben. Majd a páracseppek egy idő után átadják magukat az örökkévalóságnak, míg nálam meg útjára indul egy átlagosnak ígérkező, újabb őszi nap.
Nincs teafőzőm, vízforralóval készítek forró vizet, azt kancsóba öntöm, s beledobok két gyümölcsteafiltert a gyömbérdarabok közé. A gránátalma élénkvörös színt enged a filterből, olyan az üvegkancsó, mint amikor az ecsetet mossa ki az ember a vizes edényben. Kész akvarell a kancsó látványa. Közben arra gondolok, hogy Aphrodité ültette az első gránátalmabokrokat, és hogy a sok magja a termékenység szimbóluma a görögségben. Kellenek nekem ezek a megtermékenyítő gondolatok, szükségem van rájuk. Ahogyan arra is, hogy a forró tea melegsége szétáradjon a csészét körbeölelő ujjaimban, miközben mézsűrű emlékeimmel babrálok. Dédi szőlőlugasában járok, szüret van. Csabagyöngye, Zalagyöngye, Saszla, Izabella, Néró. Néróból készült frissen pezsgő mustot kortyolok. A garaton lefolyó lének ereje van, ahogyan a forró teának is, amit szürcsölve iszogatok. Hamar kihűl, még nem kapcsolták be a fűtést a panelben, s odakint bizony hűvösek az éjszakák. Majdnem annyira, mint Uppsalában. Ezt az ott élő barátnőmtől tudom. Ahogyan azt is, hogy a norvégok hálószobájában nincs fűtőtest. Különös szokás, de bizonyára megszokható. 
Az ablakon kinézve parkolóra látni, de csak a konyhaablakból, a nappalim egy hatalmas parkra néz. De én most a parkoló autók sorát látom, és a reggeli rohanó népet. A földszintről szemlélve nem hangyaembereket látok, hanem teljes nagyságukban őket. Én is kibátorkodom közéjük, s elvegyülök közöttük. Érzem, amint a reggel álmosan induló ritmusa egyszer csak allegrettóba csap át, és jómagam is egyre szaporázom a lépteimet. Megsárgult faleveleken, szétgurult diószemek között lépkedek, hangyaittas tócsákat kerülök ki, míg végül utolérem a szomszédot a kispiacon. Túrót és tejfölt méretek, lilahagymák közt válogatok a reggeli körözötthöz. Öt percre lakom a kispiactól, nem ázom meg, pedig elkezd szemerkélni az eső. Most, hogy az első őszi reggeli napsugarak egy időre eltűnnek a horizontról, fázósabban indul a nap. Vivaldi hegedűszólója cseng a fülembe, az Ősz Andante tétele, ahogyan felkapaszkodnak a hangok, fel a felhőkön is túlra, ahol mindig süt a Nap. A körözöttet kikeverem, beleaprítom a lilahagymát, csemege Piros Aranyat is nyomok bele a színe miatt. Forró pirítósra kenem, s megmelegítem a gránátalma teát is hozzá. Mézet csurgatok még a teába, nézem, amint feloldódik az aranysárga anyag a vöröslő lében. 
Egy pipacsmezőt ábrázoló képemre gondolok, Vénusz könnyeivel, amelyet nemrég festettem. A szerelmi bánatban élő istennő könnyeiből is pipacsok hajtanak ki. Majd összeölelkezve velük átadja nekik a szerelmet, hogy az élet akkor is szép legyen, ha éppen nem az. Vagy nem annak látjuk. Egy világító halloween üvegangyalka-dekoráció mosolyog vissza rám az íróasztalon, miközben ezeket a sorokat gépelem. Nincsenek hajnali leguruló páracseppek, sem reggeli gránátalma tea, sem kocsisor, sem kispiac, sem körözött, sem pipacsmezős festmény. Minden eltűnik egyszerre, hogy aztán egy tárcában újra születhessenek egy Istennek tetsző őszi, körte- és fahéjillatú alkonyon.
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.