Belső ösvény

Forgott bennem a csönd a körútra lépve,
zsibongott a város, átellenben a Spar.
Felötlött a kérdés, valaha létezett-e, 
ami ég és föld közé feszítve oltalomra várt.
Jött autó, kerékpár, rolleren suhanó férfi,
nők kutatták konokul az ösvényt
a föld alatt. Hétfő volt, május, 
toronyiránt alkonyodó tizenhatodik nap.

És egyszer csak belobbant az út,
fényes síneken siklott át a létem.
Azt írtam, kár, hogy hiszünk 
a határokban és a megmérettetésben.
Holott minden jár, a miénk, a távolságot
csak mi akarjuk mindenáron élni.
Üveggolyó lenni vágyunk egy versben,
hogy ne kelljen a fényben átlényegülni.

Legyen meg a te akaratod, mondtam,
mégis felemelve tekintetem a fénybe.
A Sparban egy férfi elmosolyodott, 
fejét lehajtva üzenetet olvasott éppen.
Alattunk megrendült a föld.
Robogó villamos lett minden gondolat, 
a cikázó értelem a folyó felé haladt,
egyik a másikban, mint hullám, merült alá.

Az út így nyílt meg bennem a Visegrádi sarkán.
Nem voltam én, sem ő, a lét sem más világ.
Miközben fejünk fölött a hold dalolt,
a zajlásban vakult meg folyó felett a folt.
A halak teste rézsút fordult át a parkon,
szemükben szétszálazódó múlt a nyár,
ami kiold, abból falra akasztható kép lesz,
fiókok poros levegőjében nyárfavatta száll.

Nézd, tudom, én is vakon bolyongtam eddig,
bántottam is magam annyi éven át.
Mert makacsul hittem, az akarat ment meg,
hogy aki akar, annak jut az áldás.
Éles fényben tört darabokra a létem,
hogy adott a tér, a lét, és életre ő hív 
az égi rend szerinti vezettetésben,
mely rajtam túlmutat.

A nem látott dolgok valósága,
az átlátszó ember törékeny igazsága ez.
A hitem. A képzetektől mentes út, a rögvalóság.
A vitorlavászon ég alatt a játszi fény,
egy csatornafedél, két kerékpáros, egy roller,
átellenben a Spar, és benne egy mosoly, 
mely, mint a körútra ömlő tünde lét, a hídra lép,
és nyugtázza, egy férfi épp a Sparban áll.