Avarodóban

Narancshéjban úszik el az alkonyi nyár,
öledbe ejtem fejemet, mint aki agonizál,
szerelemörömöt rejt Aphrodité kontya,
majd üt rajtam egyet a halál csillag-botja.

Avarodik lassan a táj, s avarba hullok én is veled,
hű Óriónom, búcsúcsókot lopok máris neked, 
akkor is, ha a Hold-madár minket rajtakap…
Fahéjillatú angyal-fagyöngy ma az őszi Nap.

Égi bárány miként leszek, gondolatom ez fodrozza,
vagy szerelemkagylóban fogant túlvilági nimfa;
bánat-árnyak lengnek körül engemet,
könny áztatja tejcsepp-harmat mellemet.

Két ölelés között őszülőben a hajnali táj,
szerelem-öbölből kiúszik szép hókarú Nauszikaá…
Szélcsend van most, az istenek is alszanak,
elnyugszanak odafönn az éji, fénylő parazsak.