Embertől állatig, állattól emberig

Amikor átlépünk a felnőtt korba, hajlamosak vagyunk úgy visszatekinteni a földön eltöltött első éveinkre, mint egy tökéletesebb létformára, amelyben egység uralkodott. Gyerekként még nem döbbenünk rá arra, hogy létünk megismételhetetlen – szellemünk csak álmodott bennünk, még nem volt a mindennapjaink mozgatórugója, nem munkálkodott, nem szolgált számunkra tiszta és világos fogalmakkal. Ahogyan elkezdünk gondolkozni, szükségszerűen megjelenik számunkra a jó és a rossz fogalma, és ezáltal a világ végérvényesen kettészakad, tökéletlenné válik. Szembesülünk létünk végességének tényével, és ennek tudata kérlelhetetlenül fejünk felett lebeg, egészen halálunk pillanatáig. Gondolkodó lényekként egyediségünket nem kérdőjelezzük meg, ezért napi szinten tekintünk el attól, hogy más, hozzánk hasonló lények min mennek keresztül. A hajléktalanok az aluljáróban vagy az elgyötört arcok a metrón környezetünk részeiként tűnnek fel, és amikor sietve elhaladunk mellettük, saját szorongásainkkal és sikertelenségeinkkel vagyunk elfoglalva.  Ez valahol érthető is,  végeredményben mi is esetlen és szánalomra méltó lények vagyunk. Szorongunk, hiszen lehetőségeink végesek, mi pedig nap  mint nap olyan tevékenységekkel vagyunk elfoglalva, amelyekről úgyis tudjuk, hogy teljesen feleslegesek, hiszen halálunk után sem az autónk, sem a szerelmünk, sem pedig a családunk nem lesz velünk. Schopenhauer szerint az ember és az állat között az igazi különbség az, hogy mi tudjuk, meg fogunk halni. 

Éppen ezért az állatokban mint fogalmak nélkül élő lényekben könnyen megtalálhatjuk azokat az apró örömöket, amelyek a kételkedések nélküli pillanatokban rejlenek, és az örökkévalóságnak szólnak. Tanulhatunk tőlük rendet, szeretetet, védekezést, őszinteséget. Egyszerűségükkel eszünkbe juttatják azt, amit mi már elfelejtettünk. Kovács Újszászy Péter A csupaszodás gótikája című kötetében az állatokkal való kapcsolatteremtési lehetőségeket járja körül – versei a létezést az állat felől világítják meg, az állatok emberi és az emberek állati vonásait mutatják be. Egyidejűleg szembesülhetünk az állatokhoz fűződő viszonyunk összetettségével és sokrétűségével, valamint a saját magunkhoz és a többi emberhez fűződő kapcsolatunk egyszerűségével. Látszólag urai vagyunk az állatoknak, és csak rajtunk áll, hogy milyen szövetségre lépünk velük. Az állatokat, akárcsak az embereket, kényeztethetjük, rabságban tarthatjuk, kínozhatjuk vagy szerethetjük – furcsamód egy macskával való kapcsolatról ugyanazokkal a szavakkal lehet beszélni, mint a szerelmemről.

Szókratész a Phaidrosz-ban azt mondja, hogy a szerelem segít meglátni a másikban a tökéletes szépséget, azt az abszolút igazságot, amit az ő lelke hordoz. Dehát mi is a szerelem alapja? Ösztön, ami kérlelhetetlenül munkál bennünk, és minduntalan egyesülésre törekszik, hogy a bennünk széttöredezett egységet újraalkossa. Hiába alapítunk vallást, erkölcsöt és minden mást, nem tudunk parancsolni annak az erőnek, ami az ősi egység igazságára emlékeztet. Igaz, sokszor követünk el bűnt, ha hallgatunk hívó szavára, de a legborzasztóbb tettek elkövetése után sem tudjuk megbánni mindazt, amit elkövettünk vágytárgyunk megszerzése érdekében.

Maga a kötet három versciklusból áll: Tücsökvacogás, Trapézművészet, Harmichat csapás. Az első városias képet mutat be, ahol az állatok, bár általunk meghatározott formában, de boldogan élhetnek. A kutyának szüksége van a gazdája hívó szavára, még akkor is, ha az a hatalom kinyilvánításának élvezetéből hangzik el. A második egy cirkuszi környezetre utal, ahol az állatok szenvedései nyilvánvalóak. Filozófusok évezredeket töltöttek azzal, hogy a szabadságot definiálják, és lehetőségeit feltárják, viszont a mozgásképtelenség puszta ábrázolása, ami e versekben megjelenik, néha többet mond, mint hosszú logikai levezetések sora. A szabadság nem az ember sajátos képzete, hanem minden élőlényé, hiszen abból az elementáris vágyból fakad, hogy oda menjünk, ahova kedvünk tartja. A harmadik versciklus az állatok leölése köré épül fel, ami egyszerre legkegyetlenebb és legősibb kapcsolatunk velük. Mi,  emberek, tökéletesen sértetlennek tudjuk látni a világrendet, miközben más érző lények vérét ontjuk, hogy táplálékhoz juthassunk.

Versek jelentéséről írni mindig ostobaság. Ez olyannyira így van, hogy az irodalom iránt érdeklődő kamaszok már igen hamar rájönnek, hogy hazudniuk kell, amikor verselemzést kér tőlük a magyartanár. Verset írni vagy olvasni érdemes. Nem tudom megmondani, hogy a költő mit érzett, és mire gondolt, amikor papírra vetette az e könyvben megjelent alkotásokat, azt viszont elmondhatom, hogy milyen érzelmeket ébreszt fel az olvasóban a kötet elolvasása. Ez azért lehet egy írás tárgya, mert a szavaknak számunkra jelentésük van, és ha részleteiben mindenki mársa gondol, amikor kiejti (vagy elolvassa) a szék szót, mégis mindannyian elsősorban egy ülésre alkalmas tárgyat képzelünk magunk elé. Jelentésről írni nem ugyanaz, mint értelmezni valamit, hiszen ez utóbbi elengedhetetlenül magába foglalja a részekre bontást, és ezek vizsgálatát. Nem lehet viszont olyasmit vélt vagy valós részeinek összefüggésében vizsgálni, aminek egészként van érvénye. A műalkotás, akárcsak az ember, él, hiszen hat arra a világra, amelyben megmutatkozik. Ha darabokra szedjük, akkor leginkább egy megcsonkított tetemre emlékeztet, aminek hátborzongató jellege éppen értelmetlenségéből fakad. Ezért mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy vegye a kezébe a kötetet, és lásson bele maga a versek összetett és egymásra utaló világába.

Kovács Újszászy Péter: A csupaszodás gótikája. KMTG, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2022