Anzix egy pultosnő dekoltázsáról

Mintha csak pecázni jöttünk volna

Ezt nektek meg kellett mondanom –
nem jószántamból, tudjátok ti is.
És most, ebben a rosszkedvű csendben,
elégedetlenségetek
rám hördülő orkánja után,

kapjuk össze magunk:
segítsetek
korábbi koncepciótok tetemét
(tudom!, még rá sem száradt szétvert
koponyájára a kilöttyent gondolat, de mégis)
Dunába dobni, horgászólmokat
kötni rá, sokat. Mintha csak
pecázni jöttünk volna, és most
engednénk kapitális harcsánk
a vízbe vissza.
Aztán ki-ki mehet haza,
vagy ahová akar,
és emésszük meg a történteket.

Anzix egy pultosnő dekoltázsáról

És most itt állok
ez alatt a közhelyes, ám hatalmas,
kék tükörtojás alatt,
ami felé nevetségesen és hiába
nyújtózkodnak a tízemeletes panelházak,
1986-ot írunk, nyár van,
olvadt aszfaltba mélyedt,
elhagyatott cipőtalpnyomok tudatják,
hogy amúgy itt emberek élnek,
délután egy körül lehet,
éhes vagyok, de inkább
a két sarokra lévő kocsma felé indulok majd,
ahol szintén nem lesz senki,
csak a pultosnő, a légkondi nélküli homályban,
és belebámulok a dekoltázsába,
amit közömbösen vesz tudomásul,
előredőlve a pultra könyököl
és beszélgetni kezd,
hogy legyen valami,
mert nincs semmi,
márpedig valaminek lennie kell,
ha már vagyunk.