A belső kertben

Új ősz keleti széllel 

Ókori kockakövek,
vörös falakat hódító
borostyán, rozsda-pille 
levelek évszaka!
Csöndesebbek, sápadtak a lányok,
tarka sálakba tekerik a világot.
Valahol túl háború tombol, 
de a Duna-Tiszta partján még béke:
ki-kiülnek a vének sakktábláikkal.
Szomorú költők járnak girbe-gurba utakon,
és már éjjel is zengnek a harangok –
ebben az új őszben van valami keleti-idegen.

Újuló idők

Hangulatok kellenek,
némák, madárláb-könnyűek, 
déliesen csöndes, alföldi rámák,
csak a puszta szótlan léte.
Remeték vibráló békéje, 
apácák rács mögötti hóvirág arca.
Dugig lettünk a zsivajjal, komédiával.
Valami tiszta kell, valami félig égi. 

A belső kertben 

Csendes órákban magam
mellé parancsol a képzelet,
kandalló előtt olvasunk,
harmatos borospoharunk
Tokaj kincseit kínálja,
halk Bach és Handl 
szól.
Nem beszélünk,
egyre közelebb ér vállunk, 
az ablakon túli szélben
bíborra pirulnak a kerengő levelek,
szemed mély éjszakába zár. 
Zuhanunk, zuhanunk 
belső kertünk
szépséges ösvényein járva.

Nagymamám mesélte

A nagy dunyhák közt a sarokban
feküdt egy aprócska vénasszony feketében:
az ő nagyanyja, ők pedig hosszú vászoningben,
mezítláb jártak, és nappal egész nap madárként
a réten lószemű szilvát eszegettek – így mondta.
Aztán bevonultak a szovjet katonák.
Ősztől tavaszig ódon uradalmi házakban 
bújtak meg a családok, 
fenn, a padláson rejtették az eladó leányokat.