Wurm

Az idő változatlan sebességű mozgás minden lehetséges irányban.

Becsapom magam mögött az ajtót, vagy hagyom becsapódni. Az ablaküvegek mindenesetre hangosan megremegnek, én pedig az előszobában állok. A kabátot kigombolom, s mielőtt leveszem, hogy felakasszam a szögre, az egyik zoknit előhúzom a zsebből.

A szobában, az ablaknál várok. Meztelenül. Csontjaim könnyűek és szürkék az áttetsző hús alatt, kint utolsó perceit éli a sötétség. A falak mélyén hamarosan zúgni, csörömpölni kezdenek a rothadt erek, az ablak alá szerelt radiátor nemsokára megtelik fáradt meleggel, és lüktetni kezd. Leguggolok, előhúzom a lábast alóla. Egykor világoskék, zománcozott edény. A zoknit fölé tartom, széthúzom. Három konc hullik elő. Galambok fagyott húsa. Kezembe veszem az edényt, felemelkedem. Fejemben erek ásítoznak. Híg vért, sűrű vért, rossz vért. Romlott, gyenge vér szerte a testben. A radiátorra állítom a lábast, az átnedvesedett zoknit a bordázat közé akasztom. Apró húsgömbök. Tiszták. Fagyottak. Olvadva nehéz, kék levet eresztenek. Nehezebbet és kékebbet a kis madaraknál, amelyeknek valaha a részét képezték, amelyek, míg éltek, a húsukba zárták ez a levet.

A nap kel. Üvöltve az épületek fölé. Első sugaraival átvilágít rajtam, láthatóvá téve, hogyan fonódnak testem szerkezetévé az ereim és idegeim. Összerántom a függönyt, a szoba közepén a padlóra fekszem. Lábaimat és karjaimat szétvetem. Üvölteni kezdek. Igyekszem a naphoz hasonlóan üvölteni. Wurm. Ez a nevem: Wurm. Üvöltök a plafon felé, amíg üvöltésem nevetéssé nem szakadozik, amíg szórakozásnak nem kezdem érezni. Szemeim megtelnek könnyekkel, s a könnyek fölött történetté mosódnak a plafon repedései és foltjai. A történetben buszok haladnak. Nem állnak meg a megállókban, mert a megállók üresek. Nagyot nevetek ezen. A buszokon gyermekek utaznak. Homlokukat, kiöltött nyelvüket az ablakhoz nyomják. Nyelvük, akár a galambok húsa. Kék és piros. Hozzáfagy a kihűlt, reszkető üveghez. Wurm, Wurm! kiáltják a gyermekek, kakaót akarunk inni, Wurm! Kakaót, hogy felnőve testté lehessünk! Abbahagyom az üvöltést, az arcom kisimul. A környező lakásokban csend. Hallani, hogyan csavarodik csomókká a macskák gerince. Hangját a porcnak a bordákra ülő szőr alatt. Hangját az épület renyhe keringésének.

Visszaemlékszem a körre. Az aluljárók plafonján futkostam, a lámpák csurgalék-fényében. Szálanként ereszkedtem le a földre magamba inni minden tápanyagot, amit a nappal léptei hagytak ott. Nagyot nevetek ezen. Wurm az éjszakában mozog. Képlékeny árnyék Wurm.

Az összes hajnal előtt megteszem a kört. Hogy ugyanazon kört? Hogy változót? Időben, térben? Tudhatja bárki, ha én magam Wurmként nem? Tudhatják-e a város emlékező csontjai? Nem. A város kihűlt, az épületek húsa megfeketült, és az érdekeltség az élettel együtt hagyta el a cement száraz pórusait. A város önmaga tetemében történik tovább, történve részben Wurmként. A kör – akár azonos önmagával, akár nem – minden esetben mozgás a város egy meghatározott zónájában. A tágabb értelemben vett otthonomban. Kezdő- és végpontja a szűkebb értelemben vett otthonom. A szoba közepe. A padló. A szétvetett tagjaim által jelenleg is elfoglalt tér.

Séta a kör? A legkevésbé sem. Galambok és testek egymásutánisága a kör. Zártra fagyott és nyirkosan nyíló zsebek egymásutánisága.

A galambok így:

Szél támad hamis pirkadatkor, végigsimít a város szerkezetén. A szélben képlékeny árnyékok integetnek. Megrövidülnek és újranyúlnak a jelzőlámpák egyöntetű, sárga villogásában. Galambok felemelt szárnyai. Szürke tollak a szürke aszfaltba nyomtatva, e mintázatból emelkednek a szárnyak. Alacsonyan haladok. A fagyott beton szinte érinti arcomat. Vízszintes Wurm, koncokra lelve a mocskolt tollak között.

Felemelkedem a padlóról, gyomromban zörren egyet az éhség. Idő még, lassú idő a hús olvadása. Kirontok a szobából. Ki a lakásból. Az ajtócsapódás hangja két emelet közt ér utol.

Gamb saját szobája közepén fekszik, éppen egy emelettel iménti önmagam felett. Halkan lépek be, a fal mellé ülök. Megszokott helyemre. A szobában a párnáktól eltekintve nincsenek bútorok. Amennyiben a párnákat bútoroknak tekintem, amennyiben tőlük eltekintek. Amennyiben nem tekintem bútornak Golbot magát. Glob mozog és én nézem őt. Mozgásáról maga dönt és maga is hajtja végre a mozgást. Ezt feltételezem. A bizonyítás nem feltétlenül lehetséges. Talán meggyőződhetnék a szétbontott Glúb felett, talán egyértelmű válaszokat találnék összezsugorodott, foltos belei közt. Nem tudom elképzelni ezeket az egyértelmű válaszokat. Valószínűleg galambszerű képleteket találnék. Ha rágósabbakat, keserűbbeket is. Halkan nevetek. Egyáltalán nem biztos, hogy ő mozog, hogy nem valami tőle különböző, valami rajta kívül álló mozgatja testét. Hiszen a galambokról sem derítem ki soha, mozgásuk mennyiben sajátjuk, mennyiben maguk által végrehajtott. Mennyiben mozgás egyáltalán. Számomra képlékeny árnyékok csupán a hajnalt megelőző szélben, megrövidülve és újranyúlva a jelzőlámpák összerendezett, sárga villogásában. Ennyi elég. Még ha nap mint nap húsukból épülök is újra. Tökéletlenül újra az előző tökéletlenségből, Wurm. A legvalószínűbb minden eshetőség közt, hogy a magam mozdulatai a galambok által akaratlagosak, az ő egykori mozgásuk tekintetében. És fordítva, általam akaratlagosak mind Gúmb, mind a galambok mozdulatai. Ezt feltételezem. Vissza a helységhez. A fal mellett ülök. Az ablak tőlem jobbra, üvegtáblái elé kartonlapokat ragasztottak. Az ablak alól radiátor hiányzik. Letépték. Előttem a fekvő Glúb jobb oldala. Galambmellű Gamb, szegycsontja szabálytalan taraj a mellkas közepén. Régebbi, mint Wurm. Ágyéka sovány hanyatlás. A szemközti falon rajz. Talán szénnel, talán korommal. Négyzet. Közepén pont. Vissza a bútorokhoz. Nincsenek.

Gamb így:

A lábakat feljebb teszi a törzsnél. A törzset feljebb a karoknál. A karokat feljebb a fejnél. Míg végül a fej legalacsonyabban. Akkor a fejet a lábak fölé újra. Ezzel mindennek sorrendje az eredetivé fordul vissza. Fentről lefelé így: Fej, karok, törzs, a lábak legalacsonyabban újra. Tíz párnára van szüksége. Először egy-egy a lábak alá. Másodszor egy a törzs, újabb egy-egy a lábak alá. Harmadszor egy-egy a karok, egy újabb a törzs, egy-egy újabb a lábak alá. Tíz párna. A fej itt megtelik nehéz, iszapos vérrel. Ki tehát minden párna a karok, törzs, lábak alól, be a fej alá. Negyedszer. Tíz párna a fej alatt, egymás felett. A láb itt megtelik iszapos, nehéz vérrel. A huzatok fényes-kopottak. A mozdulatok fényes-kopottak, és tíz párna a fej alatt, míg a fekete vér újra- és újramozdul a testben. Talán a szíve sem ver már. Talán nincs is szív Gambban és a vér csupán a párnahalmok magasodásának és mélyülésének, a testrészek elrendeződésében bekövetkező folytonos változásnak következtében mozog még valamelyest testében. Ezt feltételezem. Nyolc, öt párna a fej alatt, végül egyetlen egy sem. Majd tíz újra. Szinte ülő helyzetben ilyenkor Gamb, vele szemben a beragasztott ablak. Nyithatatlan ablak. Két felső sarkában egykori függönyök jelzésértékű maradványai lógnak mozdulatlanul. Az üvegtábla hangosan megremeg, ha kint történik valami jelentősebb. Jelentősebb nem. Ha valami nagyobb tömeggel történik odakint. Ajtócsapódás, például. Csupán ebből tudom, hogy üvegtábla is létezik itt a kartonlapok mögött. A kásás zajból, a hangos megremegésből. Gmób folyamatosan ismétli a mozdulatsort. Általa él, általa él túl. Általa haldoklik. Általa halott. Régi Gl'mb. Nem szól. Ahogyan feje emelkedik, levegő távozik belőle halk sípolással. Ahogyan lábai emelkednek, levegő tűnik el benne tompa hördüléssel. Hangjai a porcnak a bordákra ülő bőr alatt. Itt van, mióta legelőször feljöttem. Ha volt egyáltalán legelső alkalom. Négykézláb Gamb mellé csúszok, mutatóujjamat az összegyűrt szegycsonthoz érintem. Egy ideig együtt emelkedem és süllyedek vele. Nem reagál. Én nem érzek semmit.

Egy gömbnyi űr. Aköré születünk. Körülnőjük sejtjeinkkel a hiányt. Valami feldolgozhatatlan hiányt. A csecsemők egy darab vákuummal belsejükben jönnek világra. Egy darab követeléssel kis hasukban. Wurm, Wurm! kiáltják, ha már kiáltani tudnak, Kakaót akarunk inni! Kakaót, hogy megtelhessünk! Hogy felnőve testté lehessünk!

Nevetek ezen. Mutatóujjamat elveszem Gambról, és felegyenesedek. Gyomromban zörren az éhség, újra és újra. Nem még. Várni, míg a sejtek kordulva tartalmuk végére nem érnek. Várni, míg a folyvást bomló szövetek egymás kebelezésébe nem kezdenek. Várni a teljes cseppfolyósodást megelőző, legutolsó pillanatig. Akkor, és csak akkor a hiányba ejteni, amire az éjjeli hiányban lelni Wurmként, minden emészthetetlen, minden lebonthatatlan felület között. Minden, ami magától el nem rothadhat, ami testemmé, Wurmmá nem rothadhat, üres váza, kiszáradt szerkezete egy egykori állatnak. És mindez itt, ami még mozgás, vonaglás a súlytalan cement, a csontgerendák közt a vázban, örvénylés morzsák iránt. Fokozódó rothadássá lenni morzsákként és galambmorzsák táplálta Wurmként, múló Wurmként, múlás-Wurmként, világmozdulat-maradéka Wurmként. Nevetek ezen, nézem Gambot. A benne vándorló, lassú vérrel elő- és eltűnnek ereinek labirintusai a papírvékony bőr alatt. Mi marad hát feltételezésként? Ha felnyitnám: galambok repülnének elő hasából, röptükben újra és újra az ablaknak, a kartonlapoknak csapódva. Ha felnyitnám: hasában galambok hűlnének mozdulatlanul. Íme Gamb, a test. Otthagyom. Konyhájában asztal, fiókos szekrény áll. Az asztalon újság. A címe SPORT. Itt van, mióta legelőször feljöttem. Ha volt egyáltalán legelső alkalom. Nem nyúlok hozzá. Soha. Az első lapot látom csupán. A cikkek felett vastagon szedve a szó: Sport. A többi jel túlzottan kicsi, olvashatatlan a félhomályban. Az újság mellett zománclábas. A magaméhoz hasonló. Félig telve kötött, fekete masszával. A kéregből alumínium kanálnyél lóg elő. Itt van, mióta legelőször feljöttem. Ha volt egyáltalán legelső alkalom. Gamb utolsó vacsorája. A szekrény a fal mellett. Fiókjai talán üresek, talán Glúb történetének bizonyítékait és nyomait őrzik. Talán telve vannak a konyhaszekrények fiókjaira jellemző profanitással. Telve a Sport további számaival. Soha nem nyitom ki a szekrényt. Nézem az újságot. Benne a szót: Sport. Míg az éhség be nem teljesül.

Akkor lemegyek.

A három galambhús már kiolvadt a lábasban. Eszem. Táplálkozásom elmosódott, jelenidejű emléke csupán hangoknak. Puha testek és puha alagutak közti érintkezés hangjainak. Az edényt a radiátor alá rúgom, lefekszem a padlóra.

Galambhús a sebekre. A testek, a szaglás. Minden nap elgondolom mindezt. Következmények nélkül, nyom nélkül. Mintázatként lágy velőmben újra és újra felizzik mindez. Változatlanul vagy változva. Ha egyáltalán lehet izzásról beszélni Wurmként, cseppfolyós Wurmként, ha egyáltalán lehet változatlanságról vagy változásról beszélni Wurmként, képlékeny Wurmként. A kör, a szag, a testek, a piros nyelvek az ablakokban nap mint nap. A padlón fekszem és körmömmel vonalakat húzok a padlóra: egy, a kör, egy, a szaglás, egy, a testek, egy, a piros nyelvek; nem számolva egynél tovább soha, minek is egyetlen Wurmként, nem nézve a padlóra, sem körmömre soha az ellenőrzés szándékával, hiszen tudható, átgondolni mindezt nap mint nap és nem átgondolni mindezt nap mint nap végtére ugyanaz. Nevetek mindezen, hasam sűrű redőkké gyűri a nevetés, és kéken lüktet szét bennem a galambok húsa. Ujjaimat összefűzöm a fejem alatt.

A testek így:

Sötétben feküsznek. Mozdulatlanul a város éjjeli szerkezetében. A magam mozgása, ami hozzájuk vezet, elmosódott, jelenidejű emlék csupán. Sötét és fényes sávokká nyúlt épületdarabok és lámpatestek alagútjain keresztül zajlik, és az alagutak a fényből kihasított zugokban végződnek. A sötétség zsebeiben. Testekben. Talán ez utolsó döntésük. Visszahúzódni a lámpák gyenge fénye elől. Fagyottak. Szag vezet hozzájuk, salétrom szaga. Személyből dermedni testté a tövisbokrok alá feküsznek magányosan, én pedig, Wurm, egyszer csak felettük térdeplek. Vagy talán visszafelé hajló ízületekkel függök a sötétben, Wurm, szemben a mindenkori testtel.

Senki nem lámpafényben fagy meg. Férfi. Tudom, még ha a testről hiányoznak is a jellemzők. A formák, az idomok többségét már jóval a fagyás előtt lekoptatja az idő. Órák, napok, évek sorozata a város derékszögeinek kietlen halmazában. A keveset, ami mégis marad, elfedi az elnagyolt kabát. El a sötétség. Arcom rései kitágulnak az ágyék felett. Szívom a szagot, míg meg nem telnek sejtjeim. Míg meg nem szűnök érezni. Akkor elenged a szag. Megérintem a kabátot. Ujjaim hegyével, az ágyék felett.

Így gondolom: a testek? Így gondolom: a test?

Hiszen a szag vagy egy, vagy számos. És ha egy, akkor egyazon test szagának önmagával való azonosságában egy, vagy a minden testekben közös nyirok szagának önmagával való azonosságában egy. És ha számos, hát Wurm számára mégis egy. Egy az összehasonlíthatóság hiányában, az érzékelésnek vagy az emlékezésnek tökéletlensége végett.

Ha lenne különbség, és e különbségben szagokká tagolódna az egyazon szag, az a test különbözőségét jelentené? Egyazon test önmagától való különbözőségét a szag által, több test egymástól való különbözőségét a szag által. Ha nem lenne különbség, de lenne bizonyosság: a különbözőség hiánya a szag azonosságából adódik, és nem az érzékelésnek vagy emlékezésnek tökéletlenségéből, az a test egységét jelentené? Egyazon test önmagával való azonosságát a szagban, több test egymással való azonosságát a szagban? Nem. Mindez a test egységére, a testek különbözőségére vonatkozóan semmit nem jelentene.

Talán ha számolnám őket. De a test, a mindenkor fellelt, a mindenkor szagolt test, a mindenkor beszívott szag, a mindenkor érintett, vízszintes kabát száma egy, egyetlen egy, önmagához adhatatlan, megtöbbszörözhetetlen egy, még ha számtalanszor ismétlődik is: a térben, sötétségről sötétségre; az időben, éjszakáról éjszakára. És a kör, a mindenkor megtett kör azonossá gyűrődik magával, és önmagától különbözővé simul, hurkokká fonódik a külön testekből indulva, hurokká fonódik, újra és újra az egyazon testben végződve. A sajátomban. Itt, a padlón. Üvölteni kezdek. Üvöltök a plafon felé, amíg megoldásnak nem kezdem érezni az üvöltést. Szemem megtelik könnyel, és a könnyek fölött történetté mosódnak a plafon repedései és foltjai. A történetben buszok haladnak, és a buszok ablakában nem látni senkit. Az alagutak a sötétség zsebeiben végződnek. A buszok itt megállnak, a történet pedig szétszakad.

Egy: A busz ajtaja kinyílik, leszáll két alak. Kezükben feszítővas, lapát. Eltűnnek a sötétség zsebében. Fagy és fém hangjai hallatszanak a sötétből. Valami mereven, halkan szakad, válik el valami mástól. A két alak előtűnik a sötétből. Egy harmadikat, egy testté dermedtet hoznak, ezen merev kabát. A buszra lépnek, a testet elfektetik a padlóra terített fólián. Az ajtó becsukódik, és a busz indul tovább a következő sötétség felé.

Egy: A busz ajtaja kinyílik. Leszáll egy magányos alak. Hosszú kabátot visel, vonásai, jellemzői nincsenek. A sötétség legmélyére húzódik. Lefekszik. Salétrom szaga terjed, a busz elindul a következő sötétség felé. Egy: A busz ajtaja kinyílik. Leszáll két alak, egy harmadikat, egy ernyedtet cipelve. Eltűnnek a sötétben. Az egyik időleg visszatér a buszra, mélysárga vizelettel telt kannával kezében száll le, és tűnik el ismét. A sötétből folyadék csorgása hallatszik, salétrom szaga terjed. A két alak előtűnik a sötétből. A harmadik, az ernyedt, már nincs velük. Felszállnak. Az ajtó becsukódik, és a busz indul tovább a következő sötétség felé.

Egy... Kopognak az ajtón. Halkan, mint körmüktől fosztott ujjak, mint ázott tollak kopognak. Hallom az üvöltés mögött. Abbahagyom, mire a történetek, a párhuzamosságukban egymást követő történetek megszakadnak.

Offa jön.

Felemelkedem. Az előszobában leakasztom, magamra vetem a kabátot. Egy gombját begombolom az ágyék felett. Ajtót nyitok.

Előttem egy kabát mindössze. Hasonlatos a sajátomhoz, hasonlatos az összes másik kabáthoz. Élő, eltúlzott kabát, sapkával lezárva tökéletlenül. A szerkezet réseiben és réseiből szagok, szőrszálak, fogak. Offa az. Nő. Nőnek kell lennie, lágy szövetbe ágyazott csomók hullámzanak a kabát alatt meghatározatlanul, érzem. És érzem a megkötött vért, ez egyetlen egy, a testekétől megkülönböztethető szagot már-már érzékelhetetlen árnyalatként keveredni a testek megszokott szagába. Érzem Offa szerveit. A szívet, ami szagát fel-felkavarja a szövetből – övéből, a kabátéból, mindez egy – nem szűnő, folyvást szűnő dobogással.

Bólintok. Offa dalra kezd. Egyetlen, kitartott hangból áll a dal. Egykor szavakból állt. Ezek előbb megszűntek értelemmel bírni, és szótagokká hullottak. Majd a szótagok közti szünetek szívódtak fel nyomtalanul. Végül a hang szabadult meg önmagától való eltéréseitől, simult szét az időben sorra veszítve el jegyeit. Halkan énekel. Mint szél dalol körmüktől fosztott ujjak közé vagy ázott tollakba fújva.

– Régi dal – suttogom Offának.

Elhallgat. Kiveszem zsebemből a másik zoknit. A frottír nyirkos, hideg. Felé nyújtom. Elveszi.

– Finom? – kérdezi. Hangjában megkülönböztethetetlen az iménti daltól.

Offához közelítem szabad kezem ujjait. A rés felé, ahol a kabát és a sapka közt az arcát sejtem. Az ujjaim még kékek, nedvesek a galambok húsától. Offa beszívja őket, én becsukom szemeimet. Vörös nyelvek, kék húsdarabok érintéseinek folyékony mozaikjává válok. Míg Offa el nem enged magából. Halkan nevet. Nő. Nőnek kell lennie. Zártra gyógyult és nyirkosan nyíló zsebek egymásutánisága.

– Finom – mondja. Kinyitom szememet. Ujjaimat az arcom elé emelem. Tiszták, áttetszők. Offa elveszi a zoknit, zsebébe teszi. Kutat, egyet ő is ad. Laposat, szárazat. Ezt én teszem el.

– Hoztam – mondja.

– Hoztad – ismétlem, mutatva neki fogaimat.

– Feleségül veszel, Wurm – mondja.

– Feleségül – az ujjaimat mutatom neki, amiket az imént magába szívott. – A feleségek ezt csinálják. Az egész férjükkel.

Offa kuncog, gyorsabban lüktet. Kigombolom a kabátomat, térdeimet ismételten behajlítom és kiegyenesítem.

– Az egész férjükkel – mondom egyre hangosabban, újra és újra. Végül üvöltök. Nevetve üvöltök Offára – Az egész férjükkel! Takarodj innen! Takarodj! – kiáltom számtalanszor.

Offa előredönti a fejét jelentő sapkát, meggörnyed. Remeg. Zörejek hullanak elő belőle, bele a kiáltásokat követően megszilárduló csendbe. Összetörnek a fénytelen folyosó kövein. Visszahátrálok az előszobába, becsapom magam mögött az ajtót. Hozzásimulok, a padlóra csúszom. Offa halkan nyüszít. Szipog. Visszafojtom újra és újra feltörni készülő nevetésem. Várok, amíg el nem hallgat, míg el nem múlik az ajtó túloldalán. Akkor felkelek. Leveszem és a szögre akasztom a kabátot. A függönyt résnyire nyitom a szobában, mire keskeny, éles fénysáv metéli ketté a padlót. Óvatosan, oldalról közelítem meg e sávot. Mellé süppedek. Kezemben Offa zoknija. Széthúzom. Szabálytalan alakú papírdarabok peregnek elő belőle, apró halomba húzom őket. Anyaguk akár a SPORTé. Képek. A halomban legfelül lévőt ujjam hegyével a fénysávba tolom.

Kabát ujja talán. Nézem, amíg lehetetlenné válik, hogy az legyen. Összegyűrt radiátor darabja, kihajítva a világot jelentő város határain túlra és a nap korrozív fényétől feketülten. Nézem, amíg lehetetlenné válik, hogy az legyen. Részlet egy felnyitott test belsejéről. Nézem, amíg lehetetlenné válik, hogy az legyen. Gyermek arcának fény által meg nem világított fele. Nézem, amíg lehetetlenné lesz ez is. Nézem újabb lehetőségek és lehetetlenségek során keresztül, egészen az utolsó lehetőség ellehetetlenedéséig. Akkor felcsippentem és a nyelvemre helyezem a papírdarabot, egy újabbat csúsztatok a fénybe. Szürkén nyomtatott karokat sejtek és lábakat, leselejtezett autóbuszok idomait. Galambok keresztmetszetéről készült ábrák túlnagyított részleteit sejtem, kihűlt kakaómaradék foltjait bögrék alján. Lépcsőházak, fénytelen folyosók vakolatát. Az éjszakai égbolt szeleteit. Sejtek, amíg többé már semmit nem kell vagy lehet sejtenem az idomtalanságba. A különféle mértékű sötétségek együvé olvadnak, a formák belevesznek egy közös megjegyezhetetlenségbe. Egymás után helyezem nyelvemre az újabb és újabb, a nézés által minden jelentés lehetőségétől megfosztott papírdarabokat. A nyelvet domborítva a szájpadláshoz érintem, majd távolítom őket szétnyitva az állkapcsokat. Száraz szálakká olvadnak, hozzátapadnak garatom és nyelőcsövem felületeihez. Köhögök és nevetek, harákolok.

A papírok végeztével hanyatt nyúlok a padlón. A fénysáv lassan távolodik szétvetett tagjaimtól, balra kúszik a fal tövének irányában.

Offa kabátjának réseire gondolok. Hogy élő, húsos csontokká nyúlva e rések sötétjébe érek, és ott csontszilánkkal kevert pépje vár egy élő húsnak. A gondolat végére már csupán fejem búbja és lábujjaim hegye érintik a padlót, maradék részeim zselatinszálakként függenek, csorognak felettem a plafonra, a plafonról vissza magammá. Nevetek ezen, jót nevetek. Offa kabátjának belsejében állatok mozognak, bőrüket levedlett galambok csúsznak el egymáson. Emberi zajt keltenek. Szemeik vakká szürkülnek a kabát sötétjében, és szőrszálak erednek lassan a szemekből. Mint gyökerek egymás nyers testébe nőni. Ernyedten fekszem, a plafon vékony hártyáján túl Gamb rendeződik ismétlődő formákká. Visszaszáradok magammá. Sötétedik. Talán állapotossá teszem Offát. Növekedjen benne, hízzon húsából annak a bárminek, amit a kabát rejt, egy új Wurm. Ha méhe van Offának, hát abban fejlődjön. Ha nem, hát a galambok sikamlása közt. Az új Wurm vagyok, szól majd egy kabátnyi pépből születve elő. Akkora lesz, pontosan akkora, mint én. Áttetsző teste még kevésbé opálos a világ fakó fényeitől, vére még kevésbé keserű a galambok kék húsától. Megmozdítom majd. Letörölgetem testéről a születés mázát. Talán a SPORT lapjaival. Előttem áll. A szoba felét feketére festem. Ez előtt áll az új Wurm. Erei és idegei fehérlenek áttetsző testébe ágyazottan, kocsonyás csontjai köré fonódva. Én szemben állok vele, a szoba szürkén-fehéren maradt felében. Mozdulatai az én mozdulataim, mozdulataim az ő mozdulatai. Összeérintjük, szétválasztjuk tenyerünket.

Kabát kell majd neki. Lehúzok egyet egy testről. Talán nekem is így lett kabátom a legelső alkalommal, ha volt bármiféle legelső alkalom. Vagy Offáét használja majd. Noha az női kabát. Semmi nőies nincs benne, nyugtatom majd az új Wurmot.

Felviszem Gambhoz. Ez itt a nagyapád, Golb, mondom neki. Tanuld meg nézni őt. És ő megtanulja. Nézi Glúb fázisait, a fázisok ismétlődését. Mutatóujját az összegyűrt szegycsontra teszi, együtt emelkedik és süllyed a test mélyén fészkelő űr változásával. Hangosan felnevet majd, szürke ínyét mutatva a megszürkült falaknak.

Offa kabátja jó lesz. Hisz egyébként sem élheti túl a szülést. Ha akkora lesz, mint én, Wurm, akkor Offának szinte összes, ha nem összes húsát magává rothasztja majd a magzat Wurm. Ha mégis él Offa, hát maradékát majd a fiókba töltjük a kabátból. Én és az új Wurm. Legegyszerűbb lesz a SPORT további számai közé. A konyhaszekrények fiókjaira jellemző profanitás közé. Ott él és zörög majd, amíg sötét masszává nem köt, szárad a régi újságlapok körül. Anyád és nagyapád itt élnek, új Wurm. Anyád a fiókban. Ne nyisd ki többé, ha nem akarod. Ezen nevetünk majd közös, szétválaszthatatlan nevetéssel.

És ha nem Offáét, majd az én kabátomat örökli. Egy nap így indulok a körre, kabátomat a szögről le nem akasztva. Az ajtóból szólok neki: Új Wurm, ma nem akasztom le kabátomat a szögről. Nekem nem kabátom többé. Holnaptól te öltöd magadra, és vele hozzád tartoznak az éjszaka meg nem világított zsebei. Hozzád a testek és a testek szaga. Új Wurm, immár te vagy Wurm. Ezt mondom, és egyéb dolgokat. Talán mindent, amit a régi Wurm mondott nekem aznap este. Mikor rám hagyta a kabátot és az emlékeket. Buszokról, piros nyelvekről. Kakaót követelő gyermekekről. Utoljára e darabokra tört emlékeket is átadom Wurmnak. Immár régi Wurmként. Aztán ki az ajtón. Az éjszaka rám üvölti majd hidegét, és én rohanni kezdek.

Éjszaka. Felemelkedem a padlóról. A két zoknit – a padlón lévőt és a radiátoron száradót – az előszobába viszem, a kabát zsebeibe rakom. Számtalan test még, új Wurm. Számtalanszor egy. Felveszem a kabátot. Számtalan sötétség még összeadhatatlanul. Elindulok.

Az idő növekvő sebességű mozgás minden lehetséges irányban.

A nyitókép részlet Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című festményéből.