Amikor a Hamlet nem bírta el önmagát
A 8. Interferenciákat a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hamletje nyitotta meg. A fesztivál jelszavai, a félelem és a remény felől próbáltam nézni Tompa Gábor darabját. Az előadás interpretációjával sokat vívódtam. Másodjára láttam, s már először is azt éreztem, hogy ez a Hamlet nagyon az én generációmnak akar szólni: Vecsei H. Miklós olyan, mintha volt osztálytársunk lenne, a Szűcs Ervin által alakított Claudius és Kézdi Imola Gertrudja a furcsa keresztszüleink, akikkel szüleink már egy ideje megszakították a kapcsolatot, Tőtszegi Zsuzsa Opheliája a csendes lány az első emeletről, Bíró József Poloniusa nagyapánk távoli rokona, akivel a család a kétezres évek elején pereskedett egy hektár földért, Laertes az az ismerősünk, aki már hetedik osztályban elvesztette szüzességét, Imre Éva Rosencrantza és Pethő Anikó Guildensternje pedig a Lara Croft játékok által előidézett rémálmainkból lépett elő.
Tompa Gábor mintha a darab aktualizálhatóságának a határait kereste volna, s így olyan síkját fedte fel annak, amit még nem érzékeltem, pedig minden bizonnyal ott rejlett eddig is Shakespeare szövegében. A dráma a gyász és a gyönyör, azaz tulajdonképpen a böjt és a karnevál idejét helyezi ugyanabba a térbe (érdekes transzponálása ez a félelemnek és a reménynek – mintha a gyász a beteljesedett félelem lenne, a gyönyör pedig a beteljesedett remény). Mindkét véglet élesen kirajzolódik az előadás elején, a böjt és a karnevál már a kezdőképben egymásnak feszül: a színpad egyik felén Gertrud fut tarka ruhában (edz, készíti a testét – erre fiának gesztusai hívják fel a figyelmet, aki anyját egy darab húsként teszi-veszi), míg a másik felén egy feketébe öltözött lány játszik Hamlet apjának hamvaival. Később, az esküvő alatt a kapucnis királyfi magába merülten bóklászik az ünneplők között. Ennél a jelenetnél éreztem először azt, hogy ennek a Hamletnek már csak a szövege Shakespearé (és Arany Jánosé), a hangulata, a mondanivalója, a böjt és a karnevál ellentétének a problematizálása már kiszakadt abból a mederből, amit a papírlapokra feszített dráma olvasása közben érzékelni véltem. Ez a gyász nem gyászértékű, a gyönyör pedig nem gyönyörértékű – mindkettő elveszti saját fedezetét a kortársarcú reprezentációban. Ebből Gertrud és Claudius jön ki jobban, ugyanis ők még undorítóbbá válnak, bűnük még súlyosabban hat a 2022-es plázadivat fátyla mögül – hogy mernek ezek a kisstílű pojácák, ezek a szexszagú testek megölni egy királyt? Egy csepp méltóságuk sincs, egész társaságuk elzüllött: besúgókat (Polonius), perverzeket (Laertes), lecsúszott Lara Croftokat (Guildenstern és Rosencrantz) gyűjtenek maguk köré. A „rosszak” nagyon jól profitálnak Tompa Gábor rendezéséből, mert még rosszabbakká válnak, még mélyebbre merülnek az aljasságban, bűnük megbocsáthatatlansága valóban kiszolgálja a tragédia műfaját. Hogyan képes Hamlet egy ekkora gólemmel szembeszállni? Sikerül-e Hamletnek maradnia, van-e hitele szavainak, ítélkezhet-e a halottak igazságának nevében?
Ezekre a kérdésekre is az esküvői jelentben keresném a választ, ahol a kapucnis királyfi poszt-emó lézengésével ironizálja gyászát. Fájdalma pózként hat: ő az, akinek szenvednie kell, hát szenved. Az a pillanat, ami meg kellett volna alapozza Hamlet szavainak hitelét a gyász komolyságával, egy videoklippé vált, ahol a „nem olyan mint a többi fiú” elvonul a sarokba, felteszi kapucniát, bedugja fülhallgatóit, és Bullet For My Valentine-t hallgat, miközben körülötte a gonoszok goára táncolnak, isznak, csókolóznak, élvezik az életet. Habár gyönyörű Arany János fordítása, egy ilyen Hamlet szájából minden szava teljesen idegen – a pátosz üresen kong a színpadon. A wittenbergi társaság leginkább Tiktok-prankerekhez hasonlít, akiknek a királyfi az esze és az esztelensége, ő az, aki majd megmutatja a világnak, milyen hülyék azok a többiek, akik közé ő nem tartozik, s akikkel majd leszámol a halottak igazságának nevében.
A darab zárójelenete megmutatja, hogy a Hamlet nem bír el egy ilyen hiteltelen Hamletet. Az előadás reprodukálja a Big Banget – addig szorítják rá a Shakespeare-darabra a kortárs interpretációt, amíg az tömeglövöldözésbe és mészárlásba fullad, nem bírja el önmagát, s megszüli az abszurdot. Tompa Gábor ebből a szempontból nagyszerűt alkotott, mert megmutatta, hogy még egy 17. század eleji klasszikusban is ott az abszurd lehetősége, mert a 20–21. század még ezeket is megrontotta, már Hamlet gyásza is csak gunyoros mosolyt tud tűzni az arcunkra, ha a királyfiban egy közülünk valóra ismerünk.
Fotó: Biró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház
