Simogatások helyett

Gáspár Ferenc azért beskatulyázhatatlan, mert mindig képes megújulni, arra viszont már nehezebb válaszolni, hogy melyik műfajban erősebb, hiszen a történelmi témákban és az abszurdban legalább olyan otthonosan mozog, mint egy szürreális környezetben, vagy épp az ifjúsági regények világában. Az író már korábbi köteteiben is bizonyította, hogy lebilincselő elbeszélő, és ez az Összhang esetében sincs másként. A kötetben huszonhat novella található, amelyek első olvasatra regénytöredékeknek is tűnhetnek.
A napjainkban mind a filmművészetben, mind az irodalomban reneszánszát élő hőskultusz ellenére Gáspár szereplői nem törnek igazságosztói babérokra, csak érvényesülni akarnak, s tenni a dolgukat a rendelkezésükre bocsátott mozgástérben.

Ne tévesszen meg senkit, hiába Összhang a kötet címe, már a borítón látható szilánkos, ám formáját megtartó tükörből sejthető, hogy kemény menet vár ránk, és inkább az irónia lesz túlsúlyban, semmint az élet napfényes oldala.
A kötetet a Végigmegy a folyosón című novella nyitja, amelyben markos kezek valami szerencsétlen figurát rángatnak szobákon át. Csak sejteni lehet, hogy mikor és hol járhatunk, bár a rideg ÁVÓ-s miliő és a dermesztő felkészültségű, kicsempézett kivégzőcellák adnak némi támpontot. A szöveg igen tömör, minden díszítőelemtől és túlzásba vitt hangulatfestéstől mentes, csak a nyers kilátástalanság domborodik ki, Edgar Allan Poe rémálomszerű, baljós világképét idézve:

„Kivágjuk belőled a rosszat, a titokzatos gonoszt, ne félj. Innen még senki sem ment el vallomás nélkül. Ez az "innen el" természetesen nem volt komoly, de azért mégis. Hátha ki lehet innen jutni. Mire kíváncsiak, kérdezte gyermeki rácsodálkozással, hiszen ami őbenne titkos, azt ő sem tudhatja...”

Hasonló motívumokkal dolgozik a Nagyobb, mint a Csóványos, amelyben egy négy elemit végzett árva birkapásztort, akihez addig sem volt túl kegyes az élet, brutálisan vallatnak lopás vádjával. Miközben a fiú az életéről mesél, kiviláglik, hogy még az esetleges sikerei is banálisak. Az írás dinamikus, több síkon is hat, miközben azt üzeni, hogy a predesztináció kikerülhetetlen, de azt is, hogy a balsors megtörhetetlensége ellenére miként lehet a bűnben „megistenülni”. Komplex mű, amelyben egy beteljesületlen élet keserűsége elegyedik a bukásra ítélt ember töretlen büszkeségével:

„Ott lógok fejjel lefelé a szabadkémény gerendáján, és rugdos az átkozott. Ez jutott azonnal eszembe. Ez a régi emlék. Szöges csizmája volt neki, azzal rugdosta a fejem meg az oldalam. És minden rúgás előtt a fülembe ordított: «Hol vannak a birkák, te átkozott? Hova nyűvesztetted el őket?»”

A kötet egyik legmegrázóbb, érzelmi síkon is kiemelkedő darabja az Álom való, amelyben egy igen sokrétű probléma bontakozik ki. Az elbeszélő azt álmodja, hogy mozgássérült kislánya felnőtt és egészséges, ám a történetet a valódi állapota körül zajló krízishálózat mozgatja:

„Azért mi mindent megtettünk. Egyik orvostól a másikig vittük, logopédustól ortopédusig, pszichiátertől pszichológusig. Mindegyik mondott valamit, mindegyik zörgette a papírjait, tudálékosan felnyomta a szemüvegét. Ha volt neki. A legjobb az volt, amikor egy pszichiáter azt tanácsolta, adjuk Magdikát intézetbe, mondjunk le róla. Akkor majdnem elszakadt a cérna. Már nyitottam a szájam, hogy leordítsam a fejét, mikor a feleségem megérintette a karomat.”

A Joker önéletrajzi ihletésű novella, ugyanakkor tárcaként is működik, ironikus hangvétellel fejti ki véleményét az irodalmi élet anomáliáiról, önmagát sem kímélve. Felveti a kérdést, vajon milyen tudatalatti folyamatokra lehet következtetni abból, ha éjszakai alvajárás közben egy író levizeli a saját könyveit. Egy kis számvetés hátán a szerző némi bepillantást enged saját írói maszkja mögé:

„Irodalmi felolvasásokra hívnak, én pedig mindenhová elmegyek, és felolvasok valami vicces marhaságot. A poénjaimon nem nevetnek. Én meg görcsölök, hogy mind tréfásabb és tréfásabb legyek, de minél jobban igyekszem, ők annál jobban elkomorulnak.
Elhatároztam, hogy ezentúl komoly leszek. Véres jeleneteket írok, középkori, rég elhunyt királyokról, drámát, szerelmet, árulást. És ekkor valami furcsa dolog történik. Az emberek eleinte csak mosolyognak, később kuncognak, még később viszont már hangosan nevetgélnek.”

Emellett a kötet tartalmaz rendhagyó, tanulságokban bővelkedő indiai beszámolót, lendületes sci-fi utópiát és némi karmikus barangolást a hivatali ügyintézés labirintusában, valóságon innen és túl. A szemfüles olvasó ráébredhet a rejtett mitológiai utalások és kafkai fordulatok üzenetére, miszerint a csodák akkor kezdődnek, amikor megadjuk magunkat a jelennek, és felhagyunk minden követeléssel a jövőre vonatkozóan.

Ezekre az írásokra vélhetően azok is rezonálni fognak, akik már nem mai gyerekek, hiszen a rögeszmék ugyanazok, mint régen, és bárki lelkéből kimutatható, hogy változatlan alapélményünk maradt a szorongás és a jövőtlenség. A természetfelettiben már nem hiszünk, a természetben pedig még nem.
A józan ésszel gondolkodó nyugati szemlélet szerint minden mítosz csak mese, így igazságtartalmat nem keres benne. Azonban egy jó történet magában hordozza az ember egyetemes tragédiájának meghaladását. E novellákat a szerző merész, egyéni „hangjátéka” köti össze, a piacképes simogatások helyett illúzióvesztést ígér. Cseppet sem vérszegény a kötet, ugyanakkor mértéktartó.

Az Összhangot olvasva kijelenthető, hogy egy tisztességes rémálom mindig elég részletes ahhoz, hogy már-már valóságként is megállja a helyét. Külön kérdés, hogy vajon mi táplálja őket. Az álomvilág (rémálom, vízió, éber álom) visszatérő motívum a kötetben, csakúgy, mint a dimenziók feltorlódása, a téridő szűkössége, s a valóság és a képzelet émelyítő összemosódása. A könyvet finom humorral pácolt, gondosan válogatott témák teszik teljes élménnyé.
Annak, aki még nem ismerné a Gáspár-univerzum korábbi műveit, ez az izmos gyűjtemény a szerző teljes életművéből, stílusából és egyedi látásmódjából kínál ízelítőt.

Gáspár Ferenc: Összhang. Napkút Kiadó, Budapest, 2022.