“Az első tárcám, úgymond, egyfajta altató volt”

Milyen volt Székelyföld a világjárvány idején, hogyan gondolkodnak egy kis faluban a pálinkafőzdébe betévedő fehérnépekről, a kaszát ragadó színészről, az egyéni előadóművészből hogyan lesz író – a hónap alkotójával, az első tárcakötetetével debütáló Zorkóczy Zenóbia színésznővel Juhász Kristóf beszélgetett.

– Mi mással is nyithatnám a beszélgetést: nyolc éve jelent meg a rólad írt könyvem, és most a tárcaköteted olvasgatom, a Kaszáló színésznő, avagy ufó Székelyföldön címűt. Az írások egy része régi ismerős, hisz számos lapban publikáltad már őket. Első történeteid a karantén idején születtek – mit gondolsz, akkor is íróvá lettél volna, ha nem forgatja föl az életünk a járvány?

– Három évvel ezelőtt, ha valaki azt mondta volna nekem: hamarosan publikálni fogsz irodalmi lapokban, és ráadásul kötetben is megjelennek majd az írásaid, kinevettem volna. Egyrészt, mert én, mint előadóművész, aki irodalommal foglalkoztam világéletemben, és tizenöt önálló estet szerkesztettem, játszottam több mint két évtizedig, teljesen elégedett voltam az irodalom közvetítésével, soha semmi jobbra, megtisztelőbbre nem vágytam. A járvány viszont leállított mint független előadóművészt, így a kreatív gondolataimat máshol kellett lecsapolnom. Egy kis háromszéki faluban éltük túl a pandémiát, és megismerve, megszeretve az ott lakókat, a székelyek ügyes-bajos és vicces dolgait papírra vetettem, hadd lássák, hogyan élünk a mindennapokban mi, és hogyan éltük át itt, a hegyek között a világjárványt.

– Színésznőként magad állítottad össze előadásaid szövegkönyvét, Ady, Hervay Gizella, Michael Ende: csak néhány név halhatatlan munkatársaid köréből. Improvizatív, interaktív gyermekelőadásaid összekötő szövegeit te írtad, és már kezdetektől az irodalom bűvöletében élsz. Tárcaíróként, novellistaként ki hatott rád, ki volt a példakép, a segítő, akár a halhatatlanok, akár a kortársak közül?

– Rengeteget olvastam, amíg egy-egy témámhoz, előadásomhoz megtaláltam a megfelelő irodalmi anyagot. Az utóbbi tíz évben tudatosan keresem a jó ízléssel íródott, derűsebb, humorosabb szövegeket, mert ilyenekre is szüksége van az emberi léleknek. Az egyetemi éveim alatt Arisztophanész drámáiba voltam szerelmes. I. Luca Caragiale szemléletmódja gyermekkoromtól velem van, nagyon szeretem, ahogy a drámáiban kifigurázza a képmutató, hatalmaskodó, okoskodó, fennhéjázó, szenteskedő, és csupa ó-val és ő-vel végződő jellemhibákat. Fontos könyv volt számomra Bergsontól A nevetés. Jancsó Adrienne előadóművésznő, néhai mentorom arra biztatott, hogy magamból induljak ki, így mindig önjáró voltam, sose utánoztam senkit, és ez az írásban is fontos szempont nálam. A legnagyobb megpróbáltatásaim alkalmával humorral próbáltam felülemelkedni a helyzeteken. Ilyen vagyok. Mindig kerestem, hogy fentről lássam magamat, magunkat.

A legelső tárcámat csak azért írtam, mert vidéki életünk első pálinkafőzéséből hazaérve, este nem tudtam álomba szenderedni a sok élménytől. Majd a több órás álmatlanság után arra gondoltam, kiírom magamból a látottakat, hátha kitisztul az agyam, és tudok pihenni is. Tehát az első tárcám, úgymond, egyfajta altató volt, két perc alatt megírtam, majd elaludtam. Ez röviddel a járvány kitörése előtt történt. Másnap elolvastam, és jót kacagtam rajta. Majd felolvastam családtagoknak, barátoknak, és ők is dőltek a hahotázástól. Na, gondoltam, akkor elküldöm egy irodalmi lapnak is, lám, mit szólnak hozzá. Így történt, hogy életem első tárcáját azonnal publikálták az erdélyi Előretolt Helyőrségben.

Visszatérve kérdésedre, a gyermekelőadásaim összekötő szövegeit tényleg én írom, amit nevezhetünk előgyakorlatnak is, ami az írást illeti.

– A könyvedből sok minden kiderül arról, mi történt veled az elmúlt években, de kíváncsi lennék arra is, hogy a megírása óta hogyan sikerült visszarázódni a turnézásba, a vándorszínész-létbe?

– Hála a Jóistennek volt és van egy sikeres pályázatom a Nemzeti Kulturális Alapnál, így visszatérhettem a szeretett gyermekekhez előadásokat tartani. A tavaly 87 fellépésem volt, járványhelyzet után, úgy gondolom, ez nagyon szép eredmény.

– Mennyit változott a világ azóta, hogy majdnem egy évtizede elkísértelek egy turnéra?

– Az átlagember elszegényedése folyamatosan zajlik, ezért egyre kevesebb helyen lehetséges önerőből előadásokat tartani. A covid alatt a gyermekek elmagányosodtak, gyakran magukra maradtak a félelmeikkel. Elképzelni is szörnyű, milyen lehetett a kicsiknek látni, hogy a szülő is tanácstalan, és be van pánikolva a halálos ragály miatt. A bizalmat valahogy újra kell építeni, hogy újra tudjunk felszabadultan nevetni és együttműködni.

Ez az abszurd országa

– „Itt nálunk nincsenek normális körülmények, csak nem normálisak, ez az abszurd országa, Ionesco és Caragiale találták fel, addig nem is létezett…” – írod az erdélyországi autózás szürrealitását ecsetelő történetedben. A leírás pontosságát magam is tanúsíthatom. De fölmerül, hogyha az egész csodavilág ilyen abszurd, akkor talán nem is annyira ufó egy kaszáló színésznő Székelyföldön. Vagy létezik szerinted tipikus székely karakter, amihez képest ufónak érzed magad, a kaszáláson túl?

– Két különböző dologról beszélek a két helyen. Tény, és tapasztalhatja bárki, aki bemerészkedik ebbe az országba, hogy itt pofára esni nem nehéz. Egyfajta útikalauzként tártam fel a kedves magyarországi barátainknak, hogy mire számíthatnak, ha elindulnak a román utakon. Székelyföld az más, állam az államban, csak tapintatból és óvatosságból nem beszélnek róla. Itt minden összefügg és mindenki. Itt mindenre figyelnek a helyiek, a tősgyökeresek, és azonnal észreveszik, ha nem tartozol közéjük. Rengeteg bölcselő mondásuk van az élet minden helyzetére, és ha te nem tudod magadévá tenni ezeket, ufósnak tartanak. Itt az asszony nem ember, ezért ne kaszáljon, és ne tegye be a lábát a pálinkafőzdébe, amely az alkoholban feloldódott férfiak törzshelye. Azért érdemes a teljes könyvet elolvasni, mert az írásokból szerintem kirajzolódik a székely néplélek, jó és rossz tulajdonságaival együtt.

Imádom figyelni a karaktereket, a különböző helyzetekben a viselkedésüket, megérteni őket, megfogni, megfogalmazni a tipikus vonásaikat. És ez már színészi munka, megszállottság is. A színművészetin azt tanították, hogy olyanok kell legyünk, mint a detektívek. Íme, mennyire hasonlít az irodalom és a színház emberábrázolás szempontjából. Ezenkívül a történetmesélés, a dramaturgia, az építkezés is hasonló. Amint az előadásaimban kitalálom a történetmesélésnek a dramaturgiáját, hogy legyen feszes, meglepő, fordulatos, színes, odafigyelek arra, hogy jól indítsam, jól zárjam le, kerek legyen a történet, gördülékeny, tartalmas és élvezhető, úgy az írásban is ezeket a szempontokat követhetem.

– A címadó történetben fölteszed a költői kérdést: hogy történhetett meg, hogy a színház ősi művészete kikerüli az emberi tömegeket? És hozzáteszed, hogy édesanyád fiatalkorában még minden faluban volt legalább egy műkedvelő színjátszó csoport. A Kárpát-medencét járva, sokféle közönséggel találkozva milyennek látod most a kultúránk helyzetét? Van rá remény, hogy az unokáink is verset olvassanak, színházba járjanak?

– Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a gyermekekre nagyon oda kell figyelni, mert az oktatási rendszer hiányos, a művészeteket nem tanítják, és így nem lesz később fogyasztói utánpótlás. A szépérzék fejlesztése nélkül, az esztétikai alapelvek megtanulása nélkül, a művészi érzékenység kialakítása nélkül csúnya emberek nőnek fel, csúnya környezetben. A színházak és az előadóművészek mindent meg kell tegyenek annak érdekében, hogy vidékre és a szórványba is eljussanak a színházi és verselőadások. A színházhoz mindenkinek joga kellene legyen, nemcsak a nagyvárosi publikumnak, nemcsak az elitnek. Egy szegény családból származó gyermek, ha a szülő nem segíti, nem tud vonatra ülni egyedül, hogy Kolozsvárra, vagy Marosvásárhelyre menjen színházba. Anyukám azt mesélte, hogy fiatal korában a falujukban bemutatta valamelyik színház A néma leventét (akkoriban még rendszeresen turnéztak az erdélyi nagyszínházak!), mitől felbuzdulva ők is színre vittek egy darabot, mellyel felléptek szabadidejükben itt és ott. Amint mondja: élete legszebb időszaka volt. Miért ne lehetne még ilyen? Ezt kellene elérni.

– Úgy tudom, most kétlaki életet élsz, Székelyföld és Magyarország között ingázol: hogy született meg a döntés, hogy itt is megvesd a lábad?

– Annyira szeretem Budapestet, hogy el nem felejthetem Székelyföldet! Budapest a magyar nyelv fővárosa, nekem, kultúrára éhező embernek a szellemi központom. Igazán megnyugodni viszont csak a székelyföldi kertemben tudok, ahol a gyümölcsfáim nem tolakodnak, a virágaim pedig nem perelnek velem. A dolgos falusi embereket nagyon tisztelem és szeretem, közöttük érzem, hogy van szentsége az életnek. A két jó hely együtt kielégítő, jobbat sose szeretnék. A fiam Budapesten tanul, édesanyám Székelyföldön él, valaki a múltat és a jövőt is össze kell kapcsolja.