Gaia tánca

Meztelen angyalok

Mind bátrak vagyunk,
akik verset írunk.
Meztelen angyalok közt táncolunk.
Amit kimondunk:
minden titkok titka.
Amit leírunk:
abszurdja a létnek.
Mert túl van minden létező valón.
Óceánmélyben és napmagasban
kondulnak meg a hangok, a szavak,
és rajzosak, mint madárvonulás
alkonyi égen,
a lángoló vörösben;
vagy mélyben fénylenek,
szikrát köpködve zajongnak,
felébresztik bennünk az időt,
a végtelent, a múlttól a jövőig.

Gaia tánca 
 (Hideg Margitnak)

Ez Gaia gallya.
Virágos és levélkés.
És elszáradt,
tűzben táncolni vágyó.
Ez Gaia vágya, Gaia szenvedése.
Az érkező, a távozó világot
ő hatja át, teremt s magába olvaszt,
formál, deformál,
ismét tökélyre fejleszt,
elrontja és teremti létünk fáját,
az Isten fáját ő hozza világra,
megszül és felfal bennünket, a társa 
Kronosz, az Idő, ki bőszen begyűjti
s magába gyűri mind a teremtettet.
Mégsincs sötét,
és nincsen alvilág, csak
forgás van, lendkerék van, körbejárás, 
vagy körtánc, ahogy Csontváry Kosztka látta,
körtánc a szent világfa alatt,
a Cédrus égbe nyúló ágbogával.

És Gaia gallya érinti a vállunk,
Gaia virága hull sziromesővel,
arcunk, vállunk sziromvirággal ékes,
fejünkön koszorúhoz ad virágot,
ami egyszer lecsúszik majd fejünkről.
Testünkre csúszik, koporsóra, sírra,
virágcsokorral ölel majd magához,
kihajtanak a magvak majd a síron,
a lelkek pedig új táncot remélnek,
vágyaikkal új életet fogannak.
És minden tiszta, újólag hasznosított,
kozmikus idegszálakba szövődött,
mit csipkeháló ringat majd a fényig.
És felsír örömében, mikor éled,
és megkeresi helyét, mint az élet,
a szövedék a csipke mezejében,
mint ragyogás a vibráló Tejúton,
mint a gyökér, mely elindul a mélyből,
hogy átszője az anyaföld homályát,
megöntözze az égi fény hevével.