Az együttérzés melankóliája

Az emberi holtpontok roppant figyelmes vizsgálatának könyve Böszörményi Zoltán Míg gondolom, hogy létezem című kisregénye. A szerző korábbi munkáiban is láttatta már – csalódott távolságtartással és empátiával egyszerre – az amerikai jóléti társadalom közelmúltját, bár igazából itt tér és idő jelentősége csekély, hisz minden, amit ebben a történetben látunk, ugyanúgy érvényes napjaink civilizált, fogyasztói miliőjére. Gyökértelenség, létbe vetettség, a lét elviselhetetlen könnyűsége… Izgató kultúrtörténeti összefüggéseket inspirál a kötet, ahogy összevetem pár olvasmányélményemmel korábban élt szerzőktől: a XX. és XXI. század korszakhatára szinte eltűnni látszik, sőt, néhány korábbi is. Föloldja őket a nyugati ember (mára minden égtájra kiterjesztett) elidegenedése, dekadenciája. Ha oda merünk nézni, akár még egyetlen szellemi impulzusként is láthatjuk az elmúlt pár száz évet.

A Míg gondolom, hogy létezem mégsem a hanyatlás láttatásában jeleskedik elsősorban.

A világirodalom végtelen könyvtárából számos művel összevethető a könyv. Legkézenfekvőbben kínálja magát John Updike Nyúl-sorozata, már csak a banális tény miatt is: Böszörményi és Updike főhőse is autókereskedő (utóbbi élete egy bizonyos szakaszában, előbbinek pedig csak egy rövid életszakasza ábrázoltatik, a mű jellegéből fakadóan). Hohó, kérem! Egy kisregényt és egy monumentális regénysorozatot, egy korszak és egy társadalom átfogó tablóját a karakterek foglalkozásából kiindulva vetni össze? Hát micsoda egy pitiáner dilettantizmus az egyszeri recenzens részéről az ilyesmi! Rendben, akkor most szemléljük a képet a metaforák és allegóriák hímes mezején: az autókereskedő a fogyasztói kultúrkorszaknak a közbeszédben is egyik általános, allegorikus alakja. Éppúgy, mint a menedzser, a marketinges, a rocksztár, a celeb vagy a drogos. Éppúgy, mint régebbi kultúrkorszakok esetében a király, a pap, a lovag, a koldus. Ha Updike és Böszörményi valamivel korábban élnek, hőseik nyilván nem autókereskedők, hanem lócsiszárok lettek volna.

Autókkal kereskedni a fogyasztói társadalomba való tökéletes beágyazottságot jelenti, azonosulást a sebesség, a biztonság, a mindenek felett álló ego, a velünk élő animizmus (napjainkban sem vagyunk messze attól, hogy bizonyos felebarátaink az autógyűjteményükkel együtt temettessék el magukat, vagy épp kedvenc autójukban lövessék ki hamvaikat a világűrbe) illúzióinak hamis ethoszával.

Lényeges különbség azonban a két hős (ezúttal nem mint allegorikus alak, hanem mint reálisan ábrázolt karakter) között: Updike-nál nincs eszmei-gondolati kijárat a pénz- és érdekvezérelt világból, legalábbis olyan, ami ne bizonyulna zsákutcának. Hangsúlyozom, eszmei-gondolati kijáratról beszélek, nem morális-spirituálisról, hiszen az önzetlenség, az elemi, emberi tisztesség, illetve valamilyen, érdekvezérelt létünkön túlmutató etika ott is kirajzolódik. Böszörményi autókereskedő főhősének ellenben évezredek alatt stabilizálódott és kiszélesedett kijárata van saját társadalmi valóságából, hiszen „szabadidejében” filozófiából diplomázik.

Ez a belső menekülőút, s az ebből fakadó kettősség adja azt a feszültséget, ami többé teszi a könyvet „szimpla” társadalom- és korrajznál. A főhős belső monológjai egy olyan világba vezetnek, amit társadalmi státus és gazdasági szükségszerűség nem determinál, olyan világba, ahol legalább a gondolat szabad, még ha szomorú vagy egyenesen tragikus is:

„Asztalomon minden szanaszét. Úgy néz ki, mint egy csatatér, mint az a terem, ahova Odüsszeusz a fiával, Télemakhosszal bezárta a dölyfös vendégeket, és lemészárolta őket.

Milyen düh, elszántság, a megaláztatás milyen keserű érzése fűthette őket, hogy ekkora vérfürdőt rendezzenek? Homérosz épp csak nem ujjongott annyi vér láttán. Az asszonyokkal takaríttatta ki a hullákkal teli termet, majd tizenkettőjüket felakasztatta. Miért? Azért, mert le mertek feküdni a lemészárolt vendégsereg némelyikével. Mindezt az istenek szó nélkül hagyták. A kegyetlen öldöklés láttán ők is ünnepeltek.

Az igazságszolgáltatás ünnepét ülték.

Az emberiség történelme ilyen és ehhez hasonló „igazságszolgáltatások sorozata. Pedig Krisztus a megbocsátásról, a szeretetről, az élet ünnepéről beszél. (…) Az ember nem okul, nem hallgat a jóra. (…) Minduntalan diadalmaskodni akar. Ha nincs, akkor alkalmat keres a győzelemre. Vetélytársat, ellenséget, érvet, mindegy. Hogy aztán a kiharcolt győzelmet megünnepelje. Az öröm szertartását használja fel gyógyírnak a minduntalan kisebesedett lelkére. Nem hajlandó elismerni, hogy ő ejtette ezeket a sebeket a saját maga indította csatákban.

Vannak-e olyan ünnepeink, melyeket nem a győzelem törvényei diktálnak? Vannak-e szabad ünnepeink, ahol egyes-egyedül az öröm az úr? Ahol az öröm az ajándék, és a győzelem adta hadisarc?”

A Míg gondolom, hogy létezem olyan írói atmoszférában találja meg az arany közepet, melynek egyik szélén Charles Bukowski áll perifériára szorult, ám annál öntudatosabb páriáival, a másik szélén pedig Bret Easton Ellis a maga milliárdos pszichopatáival. És Böszörményinél ugyanúgy megtaláljuk a társadalomkritikus nézőpont ellenpontját: a láttatott figurákkal való mélységes együttérzést, a helyzetükkel való azonosulást. A mélységes együttérzést persze mindig mélységes melankólia hatja át. A föl-fölbukkanó figurák (illetve önmagunk) megválthatatlansága fölött érzett szomorúság melankóliája:

„Csak a fiamtól, Virgiltől szoktam elbúcsúzni egy puszi erejéig. Megsimogatom szőke haját, és homlokon csókolom. Azt is mondani szoktam neki, hogy szeretem, hogy büszke vagyok rá, meg hogy kellemes, eredményes napot kívánok neki.

Egy lélektannal foglalkozó napilapban olvastam, mennyire jó hatással van a gyermekekre, ha pozitívan állnak hozzájuk, bátorítjuk őket.”

Napjaink nukleáris „családmodelljének” sok fájdalma és keserűsége sűrűsödik össze a fenti képben. Amikor már a szeretteinkhez való odaforduláshoz is szakirodalmat kell olvasnunk.

Ebben a világban a mindenkori másikkal kialakított viszony dinamikája a megfejthetetlenség, a titok:

„Többször eltűnődtem azon, mi volt az a mágnes Vandában, ami azonnal, kivételes erővel magához vonzott. A mosolya? A mosolyában felcsillanó titok. E rejtély, mint egy homéroszi eposzban, magába zárt. Fogoly lettem? Egy női mosoly fogja? Vanda mosolyáé? (…) Mosolya a titkon a pecsét. Első pillantásra úgy tűnik, könnyű feltörni, kinyitni, láthatóvá, érezhetővé tenni. De mégsem. Tekintetem sodrásában úszik tova, mint tiszta vizű patakban a lehullott levél. Simára csiszolt kövecskék hátán bukdácsol tova, a gondolataim közé. Tetszik ez a játék! Ha nem lenne velem Vanda mosolya, felkutatnám, megkeresném.

Rátalálnék?”

Így tűnődik szeretőjéről az elbeszélő-főhős, akivel mind életvezetési, mind érzelmi sikerei és kudarcai révén könnyen azonosulhatunk, hisz mindannyian sokszor éltük már át saját megértésünk korlátait a másik ember lényével kapcsolatban, és olykor valóban élvezetesnek bizonyult a nyomolvasás a másik (számunkra) rejtjelek és csapdák bonyolult rendszeréből álló világában.

Mikor pedig a nyomolvasás kudarcot vall, arról az alábbi kép beszél csöndes szomorúsággal:

„Virgillel játszom. Istenem, mióta nem nintendóztunk! Nézem a képernyőn ugráló emberfigurát. Amikor rajtam van a sor, a második, harmadik lépés után mindig elbukom. Virgil idegesen szól rám: figyelj már oda, Apuci! Nem megy. Gyorsan megunjuk a játékot és egymást. Későre jár. Indulunk aludni.

A világ is aludni készül bennünk.”

Böszörményi Zoltán: Míg gondolom, hogy létezem. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad–Budapest, 2022.