Ciánt csepegtetek a szelencébe

Pandora

Kezem már remeg a szelence fedelén:
anyaga hold-ezüst, éle mint a papír.
Ha a szó csiszol, az érintés állati erő.

Árnyékok, sziluettek
– lassú tánc a bőrön.
Közös a nevező.
Húsz percnek mi a súlya –
a mérleg balansza újra, 
újra változik.

A kontextus szimpla vicc:
minden korlátok között –
papíron
pont mint mi.

Áttetsző sebeket ejtenek a bőrön
a papírvékony anyagok.
Elengedem:
szivárog a vér, csúszik az illesztés –
mi fér meg a ködben,
mi illan el, mi marad az alján.

Ciánt csepegtettem a szelencébe,
ne jusson ki minden.

Pusztuljon, én nézem.
Otthonos.

Szajhád vagyok

Hát jöjjön, 
jöjjön földrengés, láva, áradat.
Szakadjon be az ég, a föld,
pusztuljon újra Róma
és minden földi munka.
Pandora, Elpist csak akkor engedd, 
ha leharcolt a föld, és vér 
már nem ivódik, gyökér
nem tapad, és robban a nap.

Tudod, csak ahogy szoktad.

Fehér selyemruhában álltam előtted:
középen hasítottad
fel egy mozdulattal.

Vérem nem issza a föld.
Szajhád vagyok:
lehullt tövisek közt térdelek.
A teljesség fele tartva
úgy nehezedsz rám,
hogy hátamból ezer tövis áll ki,
feletted lángol a lomb,
bal mellem letépve kezedben,
beleillik – ki hazudta.

Ki hazudott megint.

Bukik a front:
előttük minden ég,
mögöttük épp, hogy csak lepihent a hamu,
talpuk alatt izzik a halál.

Azt mondták,
azt mondták
meghalni csak ha van
    miért
nem lehet
csak úgy
aludni végre el.

Reggel megint minden változatlan,
csak én látok romokat.