Ugrás a tartalomra

Ciánt csepegtetek a szelencébe

Pandora

Kezem már remeg a szelence fedelén:
anyaga hold-ezüst, éle mint a papír.
Ha a szó csiszol, az érintés állati erő.

Árnyékok, sziluettek
– lassú tánc a bőrön.
Közös a nevező.
Húsz percnek mi a súlya –
a mérleg balansza újra, 
újra változik.

A kontextus szimpla vicc:
minden korlátok között –
papíron
pont mint mi.

Áttetsző sebeket ejtenek a bőrön
a papírvékony anyagok.
Elengedem:
szivárog a vér, csúszik az illesztés –
mi fér meg a ködben,
mi illan el, mi marad az alján.

Ciánt csepegtettem a szelencébe,
ne jusson ki minden.

Pusztuljon, én nézem.
Otthonos.

 

Szajhád vagyok

Hát jöjjön, 
jöjjön földrengés, láva, áradat.
Szakadjon be az ég, a föld,
pusztuljon újra Róma
és minden földi munka.
Pandora, Elpist csak akkor engedd, 
ha leharcolt a föld, és vér 
már nem ivódik, gyökér
nem tapad, és robban a nap.

Tudod, csak ahogy szoktad.

Fehér selyemruhában álltam előtted:
középen hasítottad
fel egy mozdulattal.

Vérem nem issza a föld.
Szajhád vagyok:
lehullt tövisek közt térdelek.
A teljesség fele tartva
úgy nehezedsz rám,
hogy hátamból ezer tövis áll ki,
feletted lángol a lomb,
bal mellem letépve kezedben,
beleillik – ki hazudta.

Ki hazudott megint.

Bukik a front:
előttük minden ég,
mögöttük épp, hogy csak lepihent a hamu,
talpuk alatt izzik a halál.

Azt mondták,
azt mondták
meghalni csak ha van
    miért
nem lehet
csak úgy
aludni végre el.

Reggel megint minden változatlan,
csak én látok romokat.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.