Biohorror folklór

Rég volt már számomra ilyen hátborzongatóan ismerős és otthonos elsőkönyves szerző világa, mint Fehér Csengéé. A Kibomló test című vékonyka, ám annál velősebb novelláskötet már a nyitó történetben, a Burjánzásban egyszerre idézi meg a cronenbergi vagy lovecrafti testhorror popkultúráig indázó zsánerét, vagy William S. Borroughs ma is nehéz olvasmánynak számító Meztelen ebédjét, illetve a francia szürrealizmus sötét, dekadens gyöngyszemeit, mint Lautréamont-tól a Maldoror énekei vagy Georges Bataille-tól A szem története.

A kötet egészét tekintve Fehér Csenge vagy száz lábon áll a maga összefércelte zsáneren (mármint a biohorror folklóron) belül: az említett biohorror az amerikai beatirodalom legsötétebb oldala, illetve a francia dekadensek mellett bőven merítkezik a középkori pikareszkek hagyományaiból, magyar népmeséink, balladáink fordulataiból és atmoszférájából is. Általam eddig sosem látott, zseniális keverék, rongyszőnyeg, vegyes felvágott. Ami keresetlenül és végtelen természetességgel áll össze kerek egésszé:

„A hegyek között visszhangzott már az ebek csaholása. Rejtsen el engem, öreganyám, rejtsen el, fedje be fehér testem, sötét vízben rejtsen el engem. Ha tudnád te azt, édes lányom, micsoda vizek fakadnak a kút mélyéről, lábamnak köziből, duruzsolta a vénasszony. Vödör hátán lovagolva ereszkedtem hát le a kút mélyére, bebújtam a banya szoknyája alá, onnan pislogtam elő. Felfakadtak a nedvek a kút mélyéről, öregasszony lába köziből. Nagy levegőt vettem, ellepett a tajték egészen. Csak a banya teliholdképe csillogott ki a sötétlő víz színe alól.”

A fenti részlet A néma madár című balladisztikus, népmesei formavilágot tökéletesen alkalmazó műmeséből való (ej, de irtózom ettől a terminustól, most mégis használom a téma átláthatósága kedvéért). Egyedül az alanyi elbeszélés nem felel meg a népmesei hagyományoknak, ám az énekelt balladákéinak annál inkább! Derék folkloristáinknak és minden kategorizáló felebarátunknak valódi kihívás: vajon nem egy novellapofájú ballada volna-e A néma madár?

Az ártatlanság elvesztésének, a felnőtté válásnak, beavatásnak, újjászületésnek a története olyan természetességgel szólal meg, hogy eltűnődöm: a zalai származású szerző tán a göcseji néphagyományokkal ápol irigylésre méltóan intim viszonyt, vagy olyan személyes tapasztalásokkal bír fiatal kora ellenére, amik az irodalomtörténeti virtuozitások mezein túl is hitelessé teszik szövegeit? Mert ezek a szövegek hitelesek, zsigeriek és a jóleső kortalanságú archaizálás mellett is érthetőek a leghétköznapibb olvasó számára is:

„A fekete alak görnyedten jár a vizek fölött, kezében a fejszével, valamit megérez, valamit megragad, valamit látni vél. Ezer csillogó tallér vakítja őt a mezőn. Az árnylelkű ember a látóhatár peremén tapogatózik, nyelve a földet veri, néha fölegyenesedik, fejszéjével olyankor a vízbe csap, nézem messziről, nézem, hogy botorkál az apám. Hiába vagdossa a vizeket, hiába szeli le a madarak lábát, a békák fejét, én még itt vagyok, és a vizekben rejtőzve követem őt.”

Ez az a hangvétel, ami úgy hiányzott a kortárs irodalomból, mint Krasznahorkai László őszinte mosolya. Ez az a kortalan, maníroskodástól és érzelmeskedéstől mentes, ám velőig hatolón drámai megszólalás, ami azonos velünk, azonos dalainkkal, népművészetünkkel, egész folklórkincsünkkel. És mindeközben, mint fent már mondtam, itt lebeg az elmúlt századforduló francia dekadenseinek szelleme is:

„Mézes illattal telt meg a torkom, a tüdőm, a gyomrom. A szemem könnybe lábadt. Megérintettem az istent, az ágak lehanyatlottak, belefordultak a vízbe. A lány elgyötörten szuszogott a haja ölelésében. A karomba vettem, és bevittem magammal a tóba. Fejletlen volt és vézna, a kulcscsontja és a bordái kitüremkedtek, bőre repedezetten feszült a testén. A halántékán vér és mocsok csorgott lefelé. Kimostam a sebeit, megmostam az arcát. Hangosan lélegzett, a víz gyűrűket formált teste körül. A haja szétterült, és hínárként lebegett a tó színén. A bőre duzzadni kezdett, megindult alatta az élet, erei csendesen buzogtak, sebei és véraláfutásai elsimultak.”

Mintha csak a Maldoror énekeiből olvasnánk pandantját annak az epizódnak, amikor az elbeszélő egy újszülött vérének megkóstolásáról fantáziál. Tegyünk némi kitérőt a többi zsánerrel kapcsolatban is: Fehér Csenge világában tudniillik a test fölbomlása vagy átalakulása (emberből növénnyé, állattá, köztes jószággá vagy valami megfoghatatlan entitássá) általában nem egy történet horrorisztikus csattanója vagy fináléja, hanem a szereplők mindennapi életével járó, természetes állapot, mint a rovaroknál a lárva-, báb- és imágólét, ahogy a halál bomlása s maga a halál, valamint az elszenvedett kínok is hozzátartoznak e világ alapvető törvényeihez. Kalandozzunk tovább: hová is száműztük magunktól szép új világunkban a halált? Miért is dugjuk szüleinket öregek otthonába ahelyett, hogy otthon ápolnánk őket? Miért is járunk konditerembe, szoláriumba, plasztikai sebészetre? Mi történt velünk a kultúrtörténetben, hogy annyira elidegenedtünk saját porhüvelyünktől, hogy már csak úgy bírjuk elviselni, ha minden apró sejtjében „fölülírtuk” civilizációs neurózisainkkal a teremtés és öröklődés munkáját?

Fehér Csenge a maga sajátos eszközeivel igyekszik csökkenteni azt az egészségtelen távolságot, ami most az átlagos adófizető rabszolgát elválasztja a temetőtől – s végső soron a templomtól is. Mert saját testtudatunknak, saját zsigeri megélésünknek van az a foka, ami nem (csak) rólunk szól. Aki gondozott már újszülöttet, ápolt már beteget–haldoklót, az tudja, miről beszélek. Fehér Csenge történetei ezekről a határállapotokról mesélnek – bőven betartva a szó hagyományos értelmében vett mesélés szabályrendszerét. Sőt az archaikus kultúrák olyan, szinte elfeledett mélyrétegeibe is elmerészkedik a szerző, mint a népi vallásossággal egyidős parodia sacra műfaja. A most következő idézet A halál hörgőcskéi novellafüzérből való, és akár halálcsúfolónak is titulálható (azt hiszem, a terminus ebben a formában nem, de jelentésében nagyon is létezik):

„Ha én egyszer meghalok, itt leszek, de nem vagyok. Gyászotokon jót kacagok, magam után szagot hagyok, pokol felé kóborolok, siratnak engem a papok. Szentatyám, hát hol az ima? Otthon maradt a Biblia? Aranyom, hát hol a könnyed? Ugyan, mindet elöntözted?

Halálom majd olyan legyen, hogy azt én észre se vegyem. Jöjjön értem egy reggelen, nagy pofont kenjen le nekem. Görbe lábam, busa fejem, az égboltba majd jól beverem.”

A sorok közül a mi Parasztbibliánk, betlehemeseink, farsangi játékaink vagy a népi passiók ördögjeleneteinek közvetlensége csendül elő. A Latrok könyvéből című fiktív apokrif evangélium szakrális–profán groteszkje pedig akár Rabelais vallási paródiáinak apokaliptikus változata is lehetne.

Fehér Csenge kötete úgy formabontó, hogy olykor az ismert kultúrtörténettel egyidős, ősi formákat alkalmaz, legfőbb ereje pedig a halhatatlan lélek iszonnyal és vonzalommal vegyes rácsudálkozása a halandó testre. A kibomló test a mainstream tömegmédia beteg testtudatot sugárzó, posztmodern fátyolvilágán a régi test- és természettudat felől ejt sebet.

Fehér Csenge: A kibomló test. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.