Az a nap, amikor nem írok, elpazarolt nap

Csornyij Dávid nemrég az Irodalmi Jelen debütdíját vehette át az Aradon tartott díjkiosztó gálán. Az elsőkötetes költő felkavaró verseiről, az álmokról és a nehezen visszahozható gyerekkori emlékekről, az Istennel folytatott versdialógusáról, Beregszászról és olyan fontos hobbiról, mint a főzés vallott Varga Melindának.

– Gyermekkorod óta az irodalom a mindennapjaid része. Első verseidet a nyárról és a szépről írtad, amely A jelzőlámpák diktatúrája című kötetedet és az új verseidet olvasva, mindez erősen meglepő. Mi határozta meg a gyermekkori alkotói éned, hogyan emlékszel vissza ezekre a témaválasztásokra, az írás motivációs hátterére?

– Ahogy a felnőtt létben telik az idő, úgy értékelődik fel számomra a gyermekkor. Sokszor próbálok visszaidézni egy-egy gyermekkori emléket, amelyet nagy becsben őrizhetek. Nehezen haladok felé, nagyjából tízéves koromig csupán pár emlékem volt, ma már sikerült többet is előhozni, de nem egyszerű feladat. Korán elkezdtem olvasni, és teljesen levett a lábamról a rengeteg történet, mese, gondolat. Szerettem azokban a világokban élni. Így kerültem egyre közelebb és közelebb a versekhez, főleg azokat szerettem, amelyekben kalandok tükröződtek vissza. 

Az írással kapcsolatos emlékeim azonban elavultak. Amikor a nyárról és a szépről írtam hét-nyolcéves lehettem, s hogy mi volt a motiváció, nem tudom pontosan. Azt a füzetet sokáig őrizgettem, most a nagyszüleim, szüleim teszik ugyanezt.

– Beregszászon születtél. Mit idéznél fel legszívesebben – kivételesen legyen egy szép emlék –, amely életre szóló jelentőségű volt számodra, és az írás felé terelte az utad?

– Inkább emlékek tömkelege van, amelyek most a pesti létben különösen fontossá váltak számomra. Azt bizonyosan érzem, hogy Beregszász nagy hiány a jelenlegi életemben. Nagyon várom a háború végét és azt, hogy túlessünk a következményeken.

Igyekszem keveset gondolni a városra, mert ha túl sokat foglalkozom vele, hazavágyom.

Inkább úgy bánok ezekkel az emlékekkel, mint az egyedülálló anya a gyermekeivel: mindet egyformán szereti. Nem kivételezek. Abban biztos vagyok, hogy ezek az emlékek, a kárpátaljai élet, az otthoni emberek, barátságok és erkélyszerelmek, mind egy lépés volt azon az úton, hogy úgy fogjam fel, írni kell, írni többet s amennyit érdemes.

– Azt tudom, hogy Lőrincz P. Gabriellának mutattad meg az első verseidet, és hogy a későbbiek folyamán is terelgette az utadat, de nemcsak neked, igazából mindenkinek a te korosztályodból, akik mára ismert alkotókká lettetek. Milyen volt Kárpátalján az irodalmi élet, az első próbálkozások, publikációk, felolvasások?

Lőrincz P. Gabriellával az Irodalmi Jelen díjkiosztó gáláján

Nem elég, ha az ember verseket ír, tanulni is kell valamit

– Imádtam. Persze nagyon göröngyös volt az út, de akkor a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság és az Együtt vonzáskörében nagyon jó társaság alakult ki műhelymunkákkal, irodalmi kapcsolatrendszerekkel és sok-sok tanulással. Rengeteg közös program volt, és számos értékes embert ismerhettem meg. Gabriella jelentőségét sem lehet tagadni, hiszen rengeteget tett a kárpátaljai magyar irodalomért és a fiatalok mentorálásából, útjai egyengetéséből is bőven kivette a részét. Így kerültem én is képbe. A próbálkozásaim nem voltak érdemlegesek, ezt akkor tudtam meg, amikor megmutattam Gabriellának a verseimet, és elmondta, hogy miért nem jók. Aztán fél évig nem beszéltünk. Természetesen ez változott, és megértettem, hogy nem elég, ha az ember verseket ír, tanulni is kell valamit. Gabriella konyhája volt a műhely, s ott igyekeztem elsajátítani a legjobb recepteket. Aztán jött az első publikáció, amely a Kék fülke című versem volt, az Együtt folyóiratban jelent meg. Nagyon izgatott voltam, emlékszem, hogy Vári Fábián Laci bácsi is gratulált, s akkor volt bennem egy gyermeki önteltség – a szó pozitív értelmében –, amely motivált arra, hogy még többet írjak. Az irodalmi élet attól működik, ha látható, így nagyon sok felolvasáson volt szerencsém részt venni alkotóként. Az elején sokszor kerültem meredek helyzetekbe, hiszen egy-egy nehezebb kérdés a pályakezdő alkotót igencsak megviseli a közönség előtt, és rettentően kellemetlen, ha nem tudja megválaszolni. Maradjunk annyiban: írni jobban szeretek.

– Történelem szakon tanultál az egyetemen, doktori tanulmányokba is belefogtál. Mi motivált ebben, és milyen témákon dolgoztál?

– Nagyapám, akit nem volt sajnos lehetőségem megismerni, tanár volt az egyik beregszászi járási faluban, s oroszt tanított. Sok történetet hallottam róla olyan emberektől, akik teljesen idegenek voltak számomra. Tetszett az a tiszteletteljesség, ahogy mesélték a vegyes érzelmű történeteiket. A középiskolában jó történelemtanáraim voltak, akik így vagy úgy, de erősek tudtak lenni pedagógiailag és emberileg egyaránt, így nemcsak tárgyi tudást, hanem erkölcsi, emberi tartást is tanultam tőlük. Úgyhogy eldöntöttem, hogy nyomdokukba lépek. A főiskolai tanulmányok során ugyancsak szerencsém volt, nagyszerű oktatóim nemcsak szakmai fejlődésemre, hanem a személyiségem formálódására is komoly hatással voltak. Kutatói munkám során Bereg vármegye zavaros 1918–19-es éveit tanulmányoztam, és gyakorlatilag ezt vittem tovább a doktori programra is. 

– A történelmi tanulmányaid milyen hatással voltak a versírásra, témaválasztásokra?

– Sok apró kis világba építem be a történelmi tudásomat, de ritkán írok történelmi jellegű verset. Nincs sok belőle, nem a stílusom, azonban nem zárom ki, hogy a jövőben ez ne változna. A történelmet, mint olyat leválasztottam a magam tekintetében a művészetről, olyan „ténytudománynak” tartom, ahol nem engedhetem meg magamnak, hogy a tudásba és információba kétely áramoljon. Nem nézek történelmi filmeket, és mostanában már a történelmi jellegű regényekkel sem vagyok jóban. Sarkítva a száraz információ és az ok-okozati kapcsolat: ennyi a lényeg.

– Az első versesköteted az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában jelent meg, amelynek öt éven át ösztöndíjas hallgatója voltál. Milyen tapasztalatokra tettél szert itt?

– Mindenkinek ajánlom az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát. Leginkább annak, aki valóban szeretne irodalommal foglalkozni, bele akar látni az írás módszertanába és elsajátítani azt. Rengeteg tudást lehet felhalmozni és hasznosítani, nem beszélve arról, milyen élményeket nyújt maga az Akadémia. Úgy gondolom, nagyon jó döntést hoztam akkor, amikor jelentkeztem a felhívásukra – ami egyébként jelenleg is aktuális és 2023. október 18-ig lehet jelentkezni, úgyhogy pályakezdő tollforgatók: hajrá!

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia egykori ösztöndíjasaival és más írókollégákkal az Ünnepi Könyvhéten

A szélsőséges érzelmek nem segítenek

 –  „A boldogság és a búskomorság számomra egyáltalán nem alkalmas arra, hogy írjak” – ezt nyilatkoztad egy nemrégiben veled készített interjúban. Mi az, ami kihozza belőled a verset, hiszen most nagyon termékeny időszakban vagy?

– Ez az állítás ma is megállja a helyét. A szélsőséges érzelmek nem segítenek abban, hogy jót vagy értékelhetőt tudjak írni. A termékeny időszakot pedig a bezárkózás időszaka segíti, így amikor egy éjszaka ezeregynek tűnik, az ember akarva akaratlanul is írni kezd. Én is ezt teszem. Az események folyamatos átértékelése, új megközelítések fura kapcsolatrendszere a múlt és a jelen tekintetében, akár azt is mondhatnám, izgalmas megtapasztalni, hogy az évekkel érik az ember, azonban nem feltétlenül a szó pozitív értelmében. S természetesen követem a szabályt: minden egyes nap írok. Úgy értelmezem, hogy ez egy korlátozott feladat, ha az alkotónak van erre lehetősége, miért ne élhetne vele? Miben különbözik ezt attól, hogy minden nap főzök magamra? 

– Az új verseid némiképp eltérnek a régiektől, téma- és hangváltás érzékelhető. Ami számomra izgalmas volt, hogy egy erőteljes közéleti témablokk is körvonalazódik. Bizonyára ennek ahhoz is köze lehet, hogy jelenleg Budapesten élsz.

– A demotiváció nem vész el, csak átalakul, de a témák ugyanazok maradtak. Bizonyára a pesti lét rengeteg impulzust rejt magában és úgy gondolom, még csak a töredékéből jutott számomra. Ez most a csendesség időszaka, írásban is igyekszem a fókuszt a szolid kifejezhetőségre összepontosítani. A hangváltás azonban indokolt, hiszen nem lehet ugyanazon a poénon kétszer nevetni, mint ahogy nem lehet az ember kétszer boldog vagy kétszer ugyanabban a szituációban. Szeretném elérni azt, hogy állandósuljon a hangváltás, mint cselekvés, hiszen így magam számára is többet tudok megmutatni magamból. Furcsa önismereti játék ez, ami csak előrébb visz emberként. Izgalmas, ha kissé kiemelem magam a komfortzónámból. Mostanában írok politikafilozófiai verset is, s még ugyan nincs nagy sikerélményem benne, csak azt teszem, ami örök tanács pályakezdőnek és profiknak egyaránt: minden egyes nap írok. Az a nap, amikor nem írok, elpazarolt nap, ami visszahúz a személyes fejlődésemben. A témákat viszont nem engedem el: mind önhibámból, mind akaratból úgy érzem, sokat kihozhatok még belőle.

Böszörményi Zoltánnal és Varga Melindával az Irodalmi Jelen díjkiosztó gáláján

A kárpátaljai létnek van egy csendje, nyugalma

– Ez a város nem az a tér, ahol jól érzed magad, gyakran gondolsz haza. Nemrég, az Irodalmi Jelen díjkiosztó gáláján, ahol debütdíjban részesültél felolvastál egy olyan verset, amely bár az első kötetedben jelent meg, de akár most is írhattad volna.

Az otthon-haza, háború-béke, mint témák az új verseidben teret fognak-e kapni?

– Budapest befogad és szeret, emlékszem, amikor úgy döntöttem, hogy itt élek egy ideig, ezt mondtam. Most kissé fullasztónak gondolom. Nem biztos, hogy ebben a városban nem érzem jól magam, az viszont biztos, hogy nehezen viselem a határokat. Egyelőre nem hiszem, hogy sok írás születik a témában. Az otthon hiánya túl nagy frusztrációt helyez rám, így megvárom, míg lecsapódik bennem az egész. 

Kétségtelen, hogy nagyon hiányzik az otthon. A háború előtt háromhavonta hazajártam, a kárpátaljai létnek van egy csendje és olyan nyugalma, amelyre szükségem volt, és szükségem van ebben a fővárosi nyüzsgésben. A háború kirobbanása előtt még sikerült eltöltenem otthon az ünnepeket. A család és az otthoni barátok Pestre érkezésével kicsit nyugodtabb lettem, haza azonban már nem mehettem. Egy darabig még biztosan nem láthatom Beregszászt: pár hónapja megérkezett a behívóm. Ez a folyamatos feszültség megjelent az írásaimban is, amelyek minősége erősen megkérdőjelezhető volt, így ezek a versek nem kerültek publikálásra.

– Hogy éled meg a jelenlegi helyzetet, kivel beszélsz, ha hazagondolsz? Lehet-e beszélni erről egyáltalán?

– Az ember csak kényszerben eszi ugyanazt mindennap, amúgy meg nem kell. Nem is lehet. Van egy bizonyos szintű közöny, amely útközben alakul ki a dolgok elfogadásával, mint például ebben a helyzetben. Nehéz követni az eseményeket, nehéz hallgatni a történeteket, és nehéz nem ott lenni gondolatban. Kevés ember maradt Kárpátalján s Beregszászban az ismeretségi körömből, amelynek egyrészt ugyan örülök, másrészt végtelenül elszomorító, hogy mi vár otthon, ha majdnem mindenki itt (Pesten és máshol) él. Akik otthon maradtak/ragadtak, rokonok és jó barátok, akikkel igyekszem azért heti szinten legalább néhány szót váltani, de már nem beszélünk a háborúról. Az van és kész.

– Van egy nagyon szép szerelmi ciklus is az újabb költeményeid között. Mit kell tudnunk a Sára-ciklusról?

– A Sára-ciklus a következő kötetem alappillére. Ő az a múzsa, aki már vagy még nem létezik. Nem lehet tudni, mégis velem él. Alakját az előző írásaimban már felépítettem, de túl izgalmas személyiségnek tartom ahhoz, hogy ne éljen tovább az új verseimben is. Ebből fakadóan nehéz elengedni. A filmekkel időnként elégedetlen vagyok, mert szeretem a folyamatos és lassú vonalakat, ezért is vagyok inkább sorozatpárti. Azonban azt is érdemes tudni rólam, hogy nem kedvelem a spoilereket, és ettől megóvom az olvasóimat is.

– Szeretsz főzni, humoresteket nézni, kedveled a jóféle politikai humort is. Beszélj, kérlek erről is! Mióta főzöl, mi a jó humor, írnál-e valaha politikai pamfletet? 

– A főzés számomra olyan alkotás, ahol a „fogyasztó” véleménye a legfontosabb. Erre épül ez a század, ettől működik a kapitalizmus. Főzés közben gyakorlatilag állandóan hallgatok valamit, ami ugyan háttérzaj, de igyekszik az ember megválasztani a minőséget, amire akarva akaratlanul is figyel. Nehéz hallgatni időnként a minket körülvevő állapotokat, de ha a frekvencia egyezik, könnyebb kombinálni az ízeket. S miért ne lenne a jó humor olyan igazság, amelyen képesek vagyunk úgy nevetni, hogy tudjuk, nagyon nincs rendjén?

Ha felnő az univerzum

 – „Mindent újrakezd, / hullócsillagjászolban / dédelgeti valami párhuzam.” Ha felnő az univerzum című versedben olvasható. Most hol tartasz eme párhuzam felé?

– Sehol. Kicsit megállt minden. Ez az időszak komoly üresjárata az életemnek, amelyen túl kell esni. Mint valami áramszünet, ami már meglehetősen sok ideje tart. A fenti gondolat amúgy is olyan pozitív töltettel bír, amely képtelen megőrizni mindenféle objektivitást, s az ilyen apró jövőképek még ártalmasak is lehetnek.

– Hiba az isteni kreációban c. versedben azt írod: „teremtésem furcsa stáció / baklövés a mennyei gyárban”. Nemes Nagy Ágnes is sokat vitatkozott Istennel, kételyeit gyakorta foglalta versbe. Érzek egy erős párhuzamot a te verseid és az ő istenes lírája között. Te hogyan látod?

– Isten egy olyan univerzális létforma, akit meglehet kérdezni, lehet vádolni, akinek szerepeket lehet osztogatni, akin lehet kacagni, s figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy mindenható. Pedig nem szabad. Ez az állandó vita egyébként az alkotás minden területén ott van, mindenki kételkedik valamiben, mert úgy gondolom, hogy ez a hit ára. Isten egy jó versalany, egy olyan szereplő, akivel úgy pótolhatjuk a lényeget az ösztönös világunkban, hogy közben elismerjük: Isten maga a lényeg. Mint ahogy Nemes Nagy Ágnes szubjektív tematizálása Istent állapotokba terelte kettejük kapcsolatában, ezzel jómagam is így vagyok, hiszen haragszom, vitázok, kérdéseket teszek fel, vagy hálát fejezek ki. Utóbbit ritkábban.

– Milyen a te istenképed? Álmodtál-e valaha Istennel, van-e a Fennvalónak illata, színe, alakja, vagy csak egy hangulat, illékony köd, nyári csillaghullás?

– Úgy tűnik, a Fennvalónak csak láthatatlan létét tapasztalom és egyre ritkábban. Azt viszont vallom, hogy mindenkinek jár egy álom Istennel, Istenről.

– Az antik gondolkodók az írás, az alkotói állapot transzcendens voltát hangsúlyozzák. Verseidben történelmi témák és mitológiai alakok is feltűnnek. Az antikvitás nem áll távol Csornyij Dávid lírájától. Mit gondolsz arról, hogy az alkotófolyamat transzcendens eredetű, az írás kegyelmi állapot?

– Valószínűleg vitatkoznék vele. Elismerem, hogy az alkotófolyamatban önmagában transzcendencia, azzal a részével mindenképp vitatkoznék, hogy az írás bármiféle kegyelmi állapot lehet, pláne a XXI. században. Ez az évszázad meglehetősen különbözik a korábbiaktól, az információáramlás, az analfabetizmus radikális felszámolása, az online tér léte és a közösségi oldalak világában az írás nem több mint az életünk mindennapos alkotóeleme. Rajtunk múlik, hogyan élünk ezzel a lehetőséggel: posztolunk, dobunk egy üzenetet vagy épp megpróbálkozunk valami zseniálisat, képzeletbelit írni. Azért sem gondolom, hogy az írás kegyelmi állapot lenne, és azért választom el a transzcendenciától, mert rengeteg rossz alkotás létezik, ami bizonyítja, a kettő csak kötődhet egymáshoz, de tudnak létezni egymás nélkül.

– Nemrég vetted át az Irodalmi Jelen debütdíjat, miben motivál a díj?

– Demotivációs trénerként nehezen élek meg bármilyen motivációt. Kétségtelen, hogy minden díj fontos visszajelzés, amelynek mértékét maga az alkotó határozza meg. Bennem változást nem hoz: beépítem a mindennapokba, és elkönyvelem úgy, mint egy kommentet, amely meglehetősen pozitív töltetű. A pályakezdő tollforgató tekintetében  mindenképp egy jó megerősítés abban, hogy jó úton jár az ember s talán egyszer elhagyja ezt a megnevezést.

– Lapunk videórovatát szerkeszted. Ha visszamehetnél az időben, kivel készítenél videóinterjút, és mi lenne a kérdésed hozzá?

– Szabó Lőrinccel készítenék villáminterjút és megkérdezném tőle, gondolta volna azt, hogy teljesül, ami minden költő álma? Hiszen neki sikerült, ami rengeteg ­– akár magamfajta ­­– alkotó célja és egyben kétsége: képes lesz egyszer megírni a „verset”? (ha tudtam volna, amit ma már tudok).

– A kortárs alkotók, művészek közül van olyan álominterjú, amelynek megvalósításán a közeljövőben dolgozni fogsz?

– Akira Toriyama japán mangaművésszel szívesen beszélgetnék, de maga az elképzelés, a gondolat megszületése is abszurd. Pedig Toriyama korszakalkotó a maga nemében, s nem szabad elfelejteni, hogy generációm (s talán még az utánam érkező nemzedék) meghatározó alakja, aki képes volt a csúcsról még tovább jutni. S ha az olvasó talán azt hiszi, nem ismeri ennek a nagyszerű alaknak a nevét, többek között hozzá kötődik Son Goku karaktere és a Dragon Ball című alkotás, amelynek jómagam is rajongója voltam, vagyok. Nagyszerű élmény lenne, ha akár csak egy videóinterjút készíthetnék vele, de el tudom képzelni, hogy képtelen lennék abban a szituációban bármilyen kérdést is feltenni.