Krétai ujjlenyomatok
Chania és Rethimnon között mendegélek a tengerparton. Írhatnám azt is, hogy bandukolok, csellengek, bóklászom, bódorgok. Mivel mindezt magyar turistaként teszem, maradjunk annyiban, hogy kolbászolok. Bokáig süppedek a nedves, morzsalékos homokba, jön a hullám, a habos víz kavarogva feltölti ottfelejtett lábnyomom. Volt nyom, nincs nyom. Nem úgy Heraklionban, ahol a legrégebbi ismert európai civilizációról, a minószi kultúráról számtalan nyom beszél. Tényleg azon a szigeten vagyok, ahol Zeusz született? Ahol a kegyetlen Minotaurusz garázdálkodott? A parton organikus nád és műrafia napernyők alatt emberek hűsölnek. A világ minden tájáról érkeztek, hogy bámulódjanak és a saját levükben süljenek-főjenek. És veszekedjenek. Mert nem messze tőlem kétgyermekes házaspár kígyót-békát, akarom mondani kagylót-medúzát kiált egymásra. Úgy tűnik, az egyetemes kultúra nem befolyásolja a párok veszekedő kedvét.
Georgioupoli a hely neve, ahova egy hétre érkeztem a barátnőmmel. A negyvenötödik barátság-évfordulónkat ünnepeljük. Házasságból a negyvenöt nagyon sok, barátságból pont jó. De visszatérve a tengerpartra, egyre csak kutyagolok, nem tudok megállni. Végtelen a homokos part. Szédít, csábít, gyere csak, gyere. A kavicsokat vizslatom. Nincs két egyforma, ebben például kifejezetten hasonlítanak az ujjlenyomatra. Mi van, ha a kavicsok az ősi minószi emberek megkövesedett ujjlenyomatai? Igen, minden bizonnyal azok, hisz vannak közöttük alacsonyak és magasak, flegmatikusak és melankolikusak, rejtőzködőek és exhibicionisták, élesek és tompák. Nagyon messzire jutok gondolatban és a tengerparton is. Hoppá! Nekem innen még vissza kell jutnom. És az ember mindig csak a visszaúton szokott rádöbbenni, milyen messzire ment. Így járok én is! Az utolsó száz méterek finoman fogalmazva nehezek. Különböző önsegítő technikákat találok ki. Segíts magadon, az isten is megsegít. Próbálkozom, Uram, próbálkozom. Kitapasztalom, hogy a medergerincen keményebb a homok, nem szükséges annyi lábmunka. Milyen jó dolog a szabad akarat.
Mindkét kezem tele kövekkel. Leejtek egyet, nyúlok érte, kihull az összes többi. Jól kinézek. De hát nem azt mondja az Írás, hogy az elveszett egyért ott kell hagyni a maradék kilencvenkilencet? Kezembe kapom az egyet. Szorítom. Kényelmesen belefér a tenyerembe. Vagyis épp az én tenyerembe való. Selymes a tapintása. Rovátkákat érzékelek az anyagban. Kinyitom az ujjaimat. Ez nem lehet igaz! Egy kőszobrocskát tartok a kezemben. Szürkésfehér lepelbe burkolózott lágy asszonyalak, pólyás deddel a karjában. Eljött az igazság pillanata, egy kőmáriát találtam. Honnan? Hogyan? És miért? A feltámadó szélben nem értem kristálytisztán a választ, pedig súgja a mindenség és a tenger.
A tenger, ami olyan itt, mint a kék opál, színjátszós, pompás, arisztokratikus. Ezen a tengeren ringatózott a szobrocskám, aztán partra vetette a víz, és belefúródott a homokba. Nem engedlek, mondta a homok, itt van rád szükségem. Szorítom a megtalált Máriámat, üdvözült arccal érkezem vissza. Már azt hittem, elvesztél, mondja a barátnőm. Nesze, itt egy kavics, itt találtam a homokban. Odaadom. Nézi. De érdekes, olyan, mint egy vekni frissen sült kenyér. Igen, felelem, tényleg, a két vágás is ott van rajta. Sorra mutogatom a másik kezemben hozott kavicsokat. Ez meg itt Zeusz, mutatok egy vállas kőre. Színre ütik egymást a Madonnámmal. Hát persze. Még jó hogy!
Görögország az európai kultúra kőbölcsője, mondom és kényelmesen elhelyezkedem a nyugágyon, mely fölött nádlevelekből takarosan és hibátlanul font napernyő vet árnyékot a földre. Másfél eurós hűvös. Ennyibe kerül naponta az árnyék Görögországban. Szerintem korrekt ár. Kezemben a Fiúval szemlélem a partot. Messziről jött mozgóárus tűnik fel, hatalmas csokor felfújható, keljfeljancsis pingvinnel. Mint magvető a magot, szép ívben beleszórja őket a tengervízbe, jusson mindenhova, akkor jobban kikél. A hullámok kidobják magukból a csiricsáré plasztikpingvineket. Nem kell, nem kell több műanyag, mondaná a tenger, ha tudná. De nem tudja. Inkább üzen. Felkorbácsolt hullámokkal, fújtatva, csapkodva, dühöngve. Vagy egy kőmadonnával. Némán, mozdulatlanul, emlékezetesen.
