Isten adott fátylat a valósághoz

Galleon-tetem

Hajó orrára feszített
Pikkelyes bőrvászon vagyok.
A só átrág minden hazugságot,
A hullámok átlátnak rajtam.

Férfiak feszítenek a hajóra:
A vörös szemek bemérik
A szögek helyét,
Gerincem lassan felveszi a deszka vonalát.

Szememet eltakarják előrehulló hajszálaim,
Isten adott fátylat a valósághoz,
S az óceán végén a partvonal is
Markáns arcformákat domborít elém.

Szirén ének vagy fennkölt imádság,
Ki szab határt szavaimnak?
Előre! – vezetem a hajót
És kegyelem: téged is magammal rántalak.

 
Isten adott fátylat a valósághoz

A drótkerítés fémes hidegét
elnyeli az arcbőröm testhője.
Szemem szürke zománccal
borítja be a betonfalakat,
fénycsóvák porlasztják őket.
Ujjaim szorosan körbefogják
a rozsdásodó drótszálat,
a vörös por megfesti márványfolt bőröm.
Erőszakosan vetkőzi le magáról
kapaszkodó ujjperceim,
már-már csak körmöm tartja
hátraeső, görbe testemet.
A fűbe dőlve a sarat beszívja
vékony, fehér csipkés ruhám,
s melegséggel takarja be gerincem.

Uram, ha van angyal, aki most
rám néz, érdes kezed parancsolja hozzám!
Arcomra szórjon porrá őrölt szirmokat,
és suttogjon meleg hanggal
evilági gyermek mesét,
és suttogjon valamit nekem 
Rólad!