Rövidül a mezei sétánk

vissza a Földhöz

én is arcon ütném azt
aki a beteg feleségemen élcelődik
és minden bizonnyal 
kíméletlenül ütném-rúgnám
akár vérbe is füröszteném azokat
akik szeretteim életére törnek
és mindig lenne valaki
akit valamiért…

de ki emel öklöt
bár hangot
a mezei pacsirtákért
a parlagi pityerért
vagy a sárga billegetőért?
eltűnnek mint a 
tövisszúró gébics és a karvalyposzáta?
mint a felszántott árokpartok mezsgyék 
a vízelvezető csatornák a mezővédő erdősávokat
a kiirtott cserjések bokrosok?
hol fészkel a cigánycsuk
ha eltűnik a magaskórós árokpart?
mi lesz a rozsdafarkúval 
a seregéllyel a pacsirtával 
és hová tűnt 
a szürke betonházak közül 
a sok háziveréb?

és mi lesz a fákkal
ezekkel a zöld teremtményekkel
amelyekre sosem figyelünk
csak elsétálunk mellettük
tudomást sem véve a létezésükről
holott a fák és a madarak
ismerik csak az álmodót
az eget fölöttük a földet alattuk
számukra e kettő között
nincs távolság csak mélység
látják a vizet 
amely nem ismétli önmagát
miközben mi 
csak a saját világunkat látjuk
és azt hisszük 
ennyi az élet

egy poszáta hullámokat vet fölöttem
halként ficánkol
úszik a szélben 
mindeközben a patakban 
egy villámkeszeg pörög
a víz gyűrűjében mintha repülne

de mi a lent és
mi a fönt?

a kis madarak mellkasában 
ott dobog a megszámlálatlan napfelkelte
az izom amely a vért pumpálja 
a vörös zenére
és tudják hogy a Nap 
csak hazudja 
hogy a világunk szép

mi pedig elhisszük neki
és együtt forgunk a Földdel
néha visszatartva a lélegzetünket
és talán az elménk okolható
hogy nem tudjuk elfogadni
hogy egyszer csak 
eltűnünk a távolban

talán ezért szeretünk 
mindent megfesteni 
megzenésíteni megírni 
többnyire hazugságokat

hogy minden rendben lesz
az emberlakta Földön

holott már az elárul
mindent róla
hogy ember lakja 

 
a tapasztalatlan könyvtárlátogatóknak

Alberto Rios után szabadon

egy könyvtárba betévedni, csak úgy,
botorság. ha mégis, légy hát résen!
nem egy szupermarket, nem ténfereghetsz céltalanul,
bár innen sem jössz ki üres kézzel, az biztos.

ha nem tudod, mit keresel, a polcok között sétálva 
olyanná válik, mint egy kisállat-kereskedés.
csak néznek rád a tiritarka borítójú 
regények nagy kerek szemekkel.
már-már ugranának az öledbe, mind játékos, 
és mindenik magára akarja vonni a figyelmed,
engem, engem vigyél haza!

ahol a fények is halványabbak, tudd, 
ott sorakoznak a szigorú tekintetű,
bizalmatlanul várakozó, sokszor csalódó
keverékek, őrzik pedigrés elődeik büszkeségét, 
a szótárak, szakkönyvek és ott feszengenek kimérten az
izmos-vaskos üzleti szaktanácsadást 
hirdető önmegvalósító-bestsellerek.

csak csínján a bizalmadat elnyerő kötettel,
mert amint elfordítod az első oldalt, rögvest
ott találod magad a civilizáció csemegeboltjában,
ahol a frissen őrölt kávé és a vaníliás 
péksütemények illata lengi be a tudást, 
minden kép és szó téged szólít,
hozzád beszél, delejez. 

lehengerlőbb, mint a legészbontóbb
árengedmények, mindenik egy világot kínál, 
új életet, lakhatást, megoldást. ez az egész hely
egyetlen nagy üvegborítós, betonból épült könyv, 
benne az életünk hosszú történetével, 
annak minden veszélyével. ezért mondom, 
vigyázz, mert ha oda egyszer betérsz,
többé már nem jössz ki onnan 
ugyanúgy.

 
aztán örökre elveszett

rövidül a mezei sétánk
ma hamarabb fekszik a viseltes nyár
erősödik a kései repce vizeletszaga
szólítgatom míg végül 
már a pániktól és a sok kiabálástól 
a hangom is utánaered és nem tér vissza 
nem hallom ismerős lihegését
közeledni és nem látom suhanó
fekete bundáját a sárga hullámok között
felém úszni

hazaérve megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom 
hogy nem szaggatták szét a juhászkutyák
nem gázolta el valamelyik őrült száguldozó
ott rohangál nyüszít fel-alá a kapu előtt
majd amint meglát szinte lever a lábamról
ugrál aztán amíg szidom szégyenlősen 
hajtja le borzos fejét

csak nézem ahogy a lábai reszketnek
kitartóan felém nyújtott mancsát
ahogyan bocsánatért könyörög
és az öröm ott rohangál körülöttem
szinte ver le a lábamról
lefekvés után megkönnyebbült 
elégedettséggel osztjuk-szorozzuk
a történteket majd te mondod ki
ha mindennap így veszne el
én lennék a legboldogabb

 
egyéjszakás kaland

a pénz reggel kioson mellőled
lelép cigiért vagy vekniért
aztán tesz rá visszajönni
és rossz az első cigi íze
émelyítő mint az olajon pirított 
kenyéré amin napokig élsz
szinte éhesen mindig 
melóba indulsz majd kurzusra
majd fordítva és azok lelkesedésével 
várod a fizetésnapot akik 
kilométereket utaznak vízért
egy olyan településről ahol még
kút sincs azért hogy úgy élhess 
két három napig mint a többiek
söröket fizetsz taxival furikázol 
hogy aztán a vacak albérletbe
amíg az olaj melegedik és 
rágyújtasz arra gondolhass 
ihatnál vörös bort sült csirke mellé