„Kegyelemből sem ölünk anyákat”

Kégl Ildikó legújabb verseskötetét kezünkbe véve joggal merülhet fel bennünk a gyanú, hogy a könyv olvasásakor érdemes a kert toposzát mitológiai és hagyománytörténeti kontextusba helyeznünk. Ehhez azonban érdemes előbb azon eltűnődni, hogy a kert motívuma hová tágítható vagy épp redukálható. Ahogyan az kijelenthető, hogy minden erdő végtelen számú fából áll, legyen az a végtelen valójában csak húsz vagy tíz fa, úgy talán az sem vitatható, hogy lehet kert egyetlen balkonláda vagy csokornyi virág is. Az Úr kertje kihűlt című kötetben inkább ez utóbbira találunk definiálási, újragondolási kísérleteket: „s a virágkötőre undorral néztem, / amikor megkérdezte, segíthet-e, / nem értettem a kérdést, ugyan / minek képzeli magát, hogyan / segíthetne anyám feltámasztásában, / most ugyanabban a boltban / a kérdést kedvesen utasítom vissza, / még mosolygok is hozzá, / amikor jobb karom szintén / fréziáért lendül, egy szál fehér, / egy szál lila, még egy szál fehér, / tizenhét szál lila, és béke van bennem.”

„A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök” – hangzanak Hamvas Béla talán legismertebb sorai, amelyek nemcsak azért fontosak, mert szinte evidens bölcsességet artikulálnak, hanem azért is, mert a népi virágnyelvet gondolja itt tovább Hamvas. Kégl Ildikó sorai is erre az értelmezési keretre épülnek, a rész–egész viszonyok mentén születő ős-kert képzetére, a lélek monopóliumaként nyíló és hervadó virágokra.

Madarak és anyák című versének zárlatában találhatjuk a címmé emelt „az Úr kertje kihűlt” költői képet. A versekből akár azt is kiolvashatjuk, hogy a paradicsomból való (második) kiűzetést az édesanya elvesztése jelenti: „kettőtök közül a virág lesz, / aki túléli azt az esztendőt”– hangzik a halál és a virág rövid története. Az emberi élet rövidségén és a tragédia váratlanságán túl azonban más miatt is poétikai telitalálat a fenti két sor. Ismét Hamvas Bélát kell a lényeg meglátásához segítségül hívnom: „A növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van és a föld felettit, ahol a lelkek vannak, s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyílt, olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé. Nyíltabb, mint az emberé, aki a földtől már elvált és a földalatti sötétség felé tehetetlen. A virág, mint a növény szellemi szerve, lélekszimbólum. A sötét rész, a gyökér, a halottaké, akiknek teste lent van; a virág, a világos rész, a halottaké, akiknek lelke fent van.” A filozófus kibontja a virágszimbolikát, és évszázadok bölcsességét magyarázza meg, Kégl Ildikó sorai azonban inkább elhallgatnak, összezárnak. Mégis ugyanazt a bölcsességet örökíti át, szinte észrevétlenül hozza mozgásba a metaforákat, szinte vallomásnak, naplójegyzetnek tűnhetnek sorai. Mire azonban elolvassuk őket, már bevonódtunk, nem csupán az ő versvilágába, hanem magába a költészet jelenébe is.

A még nagyobb megdöbbenést azonban a finom iróniával átitatott, a keserűségből könnyed lírát kibontó sorok okozzák, mint: „te zártkörűen ünnepelsz, találkozásunk / útjába érzéketlen koporsószögek állnak.” De nem ritka az önreflexióval kevert, groteszkből vallomássá szelídülő hang sem: „a tárgyak, / a berendezések / zavart szültek és kérdést, / mit keresnek itt nélküled, / a létezésük ízetlen tréfa.”

Aki Az Úr kertje kihűlt című kötetet kézbe veszi, készüljön fel rá, hogy a Kégl-versek fel fogják kavarni.

Az első ciklus után az olvasónak nehéz dolga van, Kégl Ildikónak ugyanis sikerült a gyászfeldolgozás folyamatát szemléletesen, művészi képekkel megragadnia. Hogy lehet ezek után egyet lapozni, és szerelemről, első csókról, szakításról írni/olvasni? Persze, felelhetné szerkesztő és olvasó: az élet is ilyen, nem választja szét a jót és rosszat, mindenféle tapasztalás egyszerre ömlik ránk. Valahogy Az Úr kertje kihűlt című kötet olvasásakor mégis jobb szünetet tartani az első és a második, harmadik ciklus közben. Annyira erőteljesen ott lebeg a sorok körül a gyász, a végső kérdések hangulata, hogy úgy érezzük, nem illő még szerelmi bujaságokról szólni. Ráadásul szerelemről a XXI. században jóval nehezebb írni, mint a halálról. Bármennyire is szokatlannak hat előbbi kijelentésem, be kell látnunk, nem romantikus korban élünk, a trauma- és gyászfeldolgozásban azonban évről évre nagyobb szerephez jut az irodalom és irodalomterápia. A fenti okok tehát egy köteten belül eltérő minőségű szövegeket eredményeznek. A második két ciklus esetében kisebb az irodalmi képlet ontológiai tétje, kevesebb az újszerű megfogalmazás. Persze nem könnyű annak a szerzőnek a dolga, aki saját kötetének igen erősre sikerült első ciklusát szeretné felülmúlni.

Azért ezúttal is akadnak versek, amelyekben szépen körvonalazódik a jellegzetes Kégl-hang: „pedig milyen pazar kilátás / nyílt életünkre innen, a / bazilika szomszédságából, / ahol steaket ettünk / közepesen átsütve, / grillezett spenóttal, / a pillanat ünnephez / illő volt, majdnem önfeledt, / amikor jött egy messenger / üzenet.” És közben megleljük a következő sorokat is, amelyek szintén a 21. századi poétika ikonikus példányai lehetnek: „csak meg akarom mutatni neked, / hogy mire képes egy verseskötet, / szelfit készítek szavakból.” Ezek a sorok sokkal többet mondanak annál, mint amennyit első ránézésre gondolnánk. A nagyszerű bennük nem az, hogy a költő a poézis terébe vonta a modern technológia vívmányait, hanem az, hogy megmutatta azok igazi identitás- és jelentésképző erejét. A digitális én megszületésekor újra átesik az éntől való elidegenedés tapasztalatán, amelyet Maurice Merleau-Ponty ekképp fogalmaz meg: „A gyermek elidegenedik saját közvetlen testi tapasztalatától és el van ragadtatva imaginárius önmagától, a tükörkép derealizáló folyamata által ki van sajátítva a közvetlen önmagam az imaginárius önmagam által...” A selfie-készítés aktusa tehát maga a fichtei tettcselekvés, amelyben az Én eredetileg önmagát állítja, majd az Én az Énben egy osztható Énnel egy osztható Nem-Ént állít szembe, és az Én a Nem-Én által korlátozva állítja önmagát.

Az Úr kertje kihűlt című kötetben tehát éppoly erővel jelenik meg a létfilozófia, mint a játékos irónia vagy az egyes életképek karakteradó jellege, megállítanak vagy épp utaztatnak, ahogy azt a kötet fülszövegében, Varga Melinda tollából olvashatjuk: „Ezek a költemények áramlatok, kövekkel, hegyekkel és tengerekkel, visznek magukkal, jó bennük lenni.”

Kégl Ildikó: Az Úr kertje kihűlt.  Irodalmi Jelen Könyvek, 2024.