Farkast kiáltó fiú
– Dominik! Ne bohóckodj a biciklivel! Ne menj az úttest közelébe!
– Nagyon kikapsz, ha ezt összetöröd! Nem veszünk másikat!
Ezt kell hallgatnia már három napja, amióta megkapta a kétkerekűt. Pedig már nagyfiú, iskolás. Tud magára vigyázni. Igaz, hogy egyszer a négykerekűvel fellökte a barátját, Noelt, de az tavalyelőtt történt. Régen volt… mégis állandóan felemlegetik neki. Még a nagyiék is. Pedig ő nem ügyetlen!
Dominik rója a köröket a játszótér körül. Egy szakaszon a sövény eltakarja szülei vigyázó tekintete elől. A járda elég széles, a padkán autók parkolnak, járókelők alig-alig járnak erre délelőttönként, így kedvére szlalomozhat.
Újabb kör következik. A járdán éppen egy nagydarab, szakállas, napszemüveges férfi halad, aki a szokatlan meleg ellenére térdig érő, fekete bőrkabátot visel, fekete nadrággal és csizmával. Dominik kissé lassít, és úgy gondolja, most megcsinálja, amit a környék nagymenői: elengedett kormánnyal fog bringázni.
Csakhogy nem számol a járda apró huppanóival. Az első kerék hirtelen befordul, a bicikli irányíthatatlanná válik, Dominik hiába teszi le lábát, nem ússza meg az esést. Egy csattanás, lehorzsolt kéz és térd. Próbál feltápászkodni, mielőtt még Anya és Apa meglátná, mi történt, de már késő.
– Nem megmondtam, hogy ne bohóckodjál?! – üvölti Apa. – Kelj fel, és nyomás haza!
– De Apa, nem én voltam! Az a bácsi lökött fel! – rimánkodik Dominik a távolodó fekete kabátosra mutatva.
– Micsoda?! Hé, állj meg, te szemét! – kiabálja Apa a férfi után rohanva.
Dominik kissé elcsodálkozik, hogy a máskor oly gyanakvó Apa milyen könnyen bevette a hazugságát. Persze megtapasztalta már, milyen könnyű a felnőtteket átejteni, bár az az eset az ő kárára történt. Amikor két osztálytársa játék közben leverte a virágvázát az iskolai folyosón, az arra járó tanárnőnek azt hazudták, Dominik volt a tettes. A fiú hiába bizonygatta az ártatlanságát, a tanító néni a lányoknak hitt.
Anya papírzsebkendőt nyom Dominik véres térdéhez.
– Ezt le kell otthon fertőtleníteni!
Eközben heves szóváltás alakul ki Apa és a bőrkabátos között, ami lökdösődéssé fajul. Anya felugrik, hogy Apa segítségére siessen.
– Vigyázz, fegyvere van! – ez a sikoltás az utolsó, amit Dominik az édesanyjától hall. Aztán a két dörrenés. Apa és Anya úgy rogynak össze, mint a filmekben.
Dominik számára hihetetlen az egész. Az idegen kezében a cowboyokéhoz hasonló, hosszú csövű, forgótáras, csak jóval ormótlanabb pisztoly füstölög.
– Kellett ez neked, hülyegyerek?! – mordul rá.
Dominik tudja, a napszemüveges hozzá beszél. Hiszen ő okozta a bajt a hazugságával… és most… most büntetésből őt is le fogja lőni a bácsi?
A fegyveres azonban nem törődik többé a gyerekkel. A járda széléhez fut, féltérdre ereszkedve vadul tüzelni kezd egy arra haladó, fekete limuzinra. Az úttest másik oldalán, szinte a semmiből gépfegyveres alakok bukkannak elő, és egymás után eresztik bele a sorozatokat a járműbe. A limuzin pillanatok alatt lángoló koporsóvá válik. A merénylők végül egy szürke furgonnal menekülnek el.
Dominik tudatáig alig-alig hatol el a sebesültek jajveszékelése és a kiérkező rendőrök, tűzoltók szirénázása. Csak áll a felborult biciklije mellett, nézi a földön fekvő Anyát és Apát, akik alatt már sűrű, feketés-piros tócsa gyűlt össze. Tudja, ők már sosem kelnek fel…
Végignéz magán. A ruhája csupa kosz, a tenyere is véres, ráadásul bepisilt. Ki fogják nevetni érte, ha meglátják!
– Hozzátok a gyereket! – kiáltja egy éles hang. Egyenruhások futnak oda Anyához és Apához, ketten a fiú felé tartanak.
Dominikon úrrá lesz a rémület. Hiszen ezek meg akarják verni! Amiért rosszat csinált. Rohanni kezd, ahogy csak bír.
– Állj meg, kisfiú! Segítünk! – üvöltik utána.
Dominik rájuk se hederít. Nem bízik többé a felnőttekben. Csak el innen, el…
– Jézusom! – üvölti mögötte valaki.
A gyerek még hallja a fékcsikorgást, érzi az ütést, amely a levegőbe dobja. Pördül kettőt-hármat, hirtelen a kéklő égbolt tűnik a talajnak, és az aszfalt az égnek. Az úttestre zuhanás már nem fáj. Addigra magához öleli az álomtalan sötétség.
