A próza váza

takarók és párnák romjai

ki és mi lesz, árnyékon kívül, mi vállunk és világunk fölé hajol? egy kényes gyümölcs falombja, vagy dróttal akáctuskók? az utcafronton végigsuhanó foton? szűnőben illat, megtűrt illem igazgat, a jó ízlés határain innen. elkapni, szarva közt a tőgyit egy bőgő szimó gázkarja is elég. felállított sátrak az udvarokon. mindenüvé ugyanolyan lámpafény. induljunk, kidob az ágy, magából kivet, hová? mit húzol most elő, a plédekkel fedett plüssfalka közül? takarók és párnák romjai. hálózsákból apadó testmeleg.

fénybefojtott

fénybefojtott ládapánt, simítja a hold és a diszkrét, sárgával csíkozott, porózus éjszakai fény. ferde sávokat aggat a szoba falára megannyi hézag, redőnyrés. csak a csend, csak a benne bomló apró búgás. egy késve hazatérő léptei a betonról a fűre csendesülve. csak az égve maradó lámpák a könyvek testén. vizelet sárgáján pihenő tejfehér. diófa tövében hűlő, bugyogó, gőzölgő, meleg húgy. 

vállon a sötéttel 

utak éjjel, menni, vállon a sötéttel, várva, elevenítve, halasztva, egyben belefúrva a test határt oldó pórusait. csukafejes bermudával, az elszántaknak indiáner, csendesen perceg a háromlábú stoki a terasz sarkába rúgva, kék és zöld foltok másnap lábszáron, alkaron, sok volt a sör és elég a sekély gyerekmedencébe a suszterpicsás. megvan? fut, nekitántorog, elúszik, inge aljával súrolja a felfújt gumifalat, döndül a túlsó végén, loccsan a vízzel, fejét emeli, a közös vizet köpködi, az égre ugatott malátaovációt visszaverik a környező házfalak. mászik, mentén plasztik határnak, a fűre dől, kicsöpög, a sor végére kullog, farkát igazítja, beáll.

kavarog a ragyogó fény 

lábak a kapunál, bőrlabdába, acéltáblába belerúg. kéz a kilincsen, lenyomja, visszafeszíti, emeli az egészet. együvé fonódik izom, bőr a fémmel, egy sarkából fordítja a világot. indul kifelé, mögötte száll és helyére hintál a felhibbant mindahány porszem. a homály, ami tagjai köré száll, előre súly, elhaladó léptei nyomán a hátáról csorgó, színtelen tömeg. vállára néz, üres. előre néz, teltkarcsú. tömegével ház sora földbe rakottan, cserép- és palatetők alá szorulva padlás, maga titkait rejtő, múltat tornyozó. emelet, manzárd, a födémek eregetik elfelé rettenetes súlyukat, kockák és téglalapok süppednek a trapéz felé. sötét pince, rágyújtott villany, ablaktalan. cigaretta füstje, ellobbanó gyufaszál. a vasbetonra ráül az évek, dekádok súlya, eregeti vissza, nehézkedik, a port kavarja, és a cserepek résein ömlik és kavarog a ragyogó fény.