Az idő lelket ad a tárgynak

Az idő lelket ad a tárgynak,
szívemhez nő minden, mi öreg:
csorba csuprok, bolyhos kardigánok,
kávém úgy iszom, mint egy nagykövet.

Ritmusom a rutin: kopott porcelánon
a napfény megpihen,
mint öreg szívemen a ragyogás,
az isteni, örökös imázs,
s felnevet valamin, mint az angyalok,
lábamra csusszantva lyukas papucsot.

Az idő lelket gyújt a tárgynak,
benne parázslik egész életem.
Szemem szépségét nézi meg a mának,
talmi csillogás, ha tökéletes.

Felnövök szívemhez én is lassan,
kívül kopott a fény, belül ragyog.
Semmit sem kell lecserélni mára,
az égről sem szokták a csillagot.