Hova lett?

Szúnyogposta

Elnyomtam egy szúnyogot,
két ujjal összemorzsoltam.
Kis fekete piszok.
Milyen alapon végeztem vele,
én, aki egy sokkal egyszerűbb
élőlényt sem tudnék kitalálni?
Ugyanolyan teremtmény volt,
mint én. Minden pocikája
jól működött, a szívókája,
mint egy injekciós tű,
arra szolgált, hogy észrevétlen
belém szúrjon, szívja a véremet.
Még érzéstelenítőt is beköpött
a bőröm alá. A maga nemében
tökéletes volt. Győztese
egy ősi életláncolatnak. 
Merő önzésből pusztítottam el.
Egyetlen szempont érdekelt:
hogy meg ne csípjen,
vérem helyére valami
viszketést okozó oldatot fecskendezve.
Ha ezt nem tenné, élhetne tőlem
akár száz évig is, felhőkben táncolhatna
a gyep fölött, nem csapnám agyon.
És akkor persze egy idő után
annyi lenne belőle, hogy
levegő helyett is szúnyogot
lélegeznénk ki és be.
Tehát szétmorzsolom, és
ezzel betöltöm a Teremtő által
nekem szánt szerepet:
megakadályozom a szúnyogok
mértéktelen szaporodását.
De vajon mire jó,
mi célt szolgál a szúnyog?
Talán azt, hogy ne ülhessek
kényelmesen az esti kertben,
élvezve a nyári alkonyatot,
a domb fölött az aranyszélű felhőt,
a gyepre csendesen leszálló harmatot.
Ne gyönyörködjem az alkotásban úgy,
hogy meg ne emlegessem az Alkotót.

Hova lett?

Meztelenül fekszik a kórházi ágyon,
kanyarog belőle a katéter vezetéke,
pukkadásig teli a műanyagzsák.
Betakarom, lerúgja magáról,
nem fedi el a szemérmét,
a mellét. Mégsem bolond,0
várja az ígért tollat,
kekszet, kalmopyrint.
Vidáman meséli, hogy
összekakált mindent az éjszaka.
A szobavécét nem tudta elérni,
feküdt a földön, és ordított.
Annyira csúszott minden,
felkelni sem tudott.
Végül mégis felkelt.
Nagyon megszidták.
Úgy meséli, mint egy óvodás csínyt.
Azon tűnődöm, miközben
a hálóruháim közt keresek
számára egy elég nagy
pizsamát, hogy ki ő?
És hova lett az a komoly,
magára adó asszony,
akit évtizedek óta ismerek?