Mirtse Zsuzsa

Szív és toll a mérlegen

2024. március. 17. - 14:16

Azon a napon

Azon a napon felgyullad egy erdő,
mérgezett folyóból osztanak halat,
világba szalad, szökik a hamis szó,
repkényként növi be a málló falat,

szövi a hálóját, mint a mérges pók,
száz erős harcosnak okozza vesztét.
Nyomot hagy, átír és megront. Idegen
anyag, mint tetovált bőrben a festék.

Nincs két jó út, a választás csak látszat,
a mélyben mindennek eredete egy.
Félretaposod az utat, mint a rossz
cipőt, töri a lábad, messze a hegy,

a templomtorony ködbe vész, nincs irány,
nem tudod még, hol ütöd el az estét.
A vers kétségek közt megtalált ima,
összevarrja a félelmeink testét.

Fényjátékot látsz, megbicsaklik hited.
Így kinek adsz végül valódi választ?
Légy véráldozat, utolsó vacsora,
karó, amely még holtában is támaszt.

Mikor lesz igaz a hetedik szentség?
Beteg a bárány, csak a kés gyógyítja.
Játszottál a rosszal – erre nincs mentség.
Nem tudok aludni harmadik napja.

Napjátékok, naplevelek

Egy-egy tárgyba beleakad az idő.
A láb meg egy láthatatlan hurokba.
Úgy nyitom meg őket, mint az ablakot
egy régi szobán, megtörténtünk sorra.

Az egyik könnyen nyílik, a másik nem
adja magát, torokban megrekedt hang.
Persze, átveszem a levelet, meg ha
kell, vidd a kabátomat is, nyugodtan,

mert az első néhány napon fázni fogsz,
azt mondják, és úgy könnyebb továbbmenni,
ha valamit elhozhatsz abból, ami
nincs. Nagyon nehéz volt gyávának lenni.

Ott maradni, hallgatni, elviselni,
nem menni, nem rombolni, megalkudni,
amikor már minden rossz irányba megy –
akkor lesz, meglátod, a legnehezebb.

Képtelen sorsok lógnak a falamon.
Csupa vakablak, nincs mögöttük világ.
Játszunk életeket, reggeli napfényt,
túlélést, ha kell, napi feltámadást.

Sodrásban

Helyette én gyónok. Az ácsot elküldöm,
és ahogy eddig, megbocsátok ma is.
A szeget is kilöki a tenyér, amíg
édes a vétek, s az áldozat hamis.

Örökre rosszul egy, hiába változik.
Továbbmegy, ha érzi, nehéz a teher.
Nincs célja, arca, múltja. Rövid állomás.
Elszáradt karó, amit az Úr lever

időnként mellém, mintha támaszom lenne.
Benne váltam hajléktalanná végleg.
Megsebez, bekötöz, átkoz. A semmim lett.
S én rajta, mint kivágott fán a kéreg.

Van úgy

Van úgy, hogy a zsákba több kő már nem fér,
hogy csak reszket, de igazából nem fél,
ízetlen a szőlő, a borát issza,
néha még a fehér sem elég tiszta.
Letenné a nehéz batyut, a testet,
utolsó arcára az Úrral festet
hamis mosolyt, régóta érzi vesztét.
Rossz már egyedül elverni az estét.
Nem rajzol többé se kertet, se házat,
mert van úgy, hogy az ember
belefárad.

Kuporog, hallgat, imádkozni nem mer,
szeretne még egyszer, ilyen az ember.
Meghúzza magát, nem megy fel a hegyre,
nem számít senkire, főúri kegyre,
üres a perc, az idő hamis márvány,
rongyos kabát alatt didereg árván,
a részből valahogy sosem lesz egész,
kicsorbul kezében az olló, a kés,
nem épít többé se tornyot, se várat,
mert van úgy, hogy az ember
belefárad.